9. Rész - Köszönöm Liam

Sziasztok :)) Meghoztam a következő részt. Köszönjük szépen a kommenteket <3 A következő részt Rebi hozza majd. Jó olvasást :))

*Amanda*

Jade-el még egy kis ideig a földön ültünk és igyekeztünk lenyugodni, de nekem nagyon nehezen ment. Nem tudok egyszerűen így élni. Miért nem élünk abban a  korszakban, amikor nem léteztek zombik? Minek kellett nekünk ilyenkor megszületni? Egyszerűen nem értem, hogy a sors minek tartogat számunkra ennyire borzalmas életet. Olyan rossz, hogy minden kis neszre fel kell figyelni, hogy nem tudsz nyugodtan aludni, mert félsz a holnaptól. Félsz attól, hogy elveszítheted azt, aki a legközelebb áll hozzád. Kezdtem elveszíteni az összes reményemet. Majdnem meghaltam, ha Jadék nem jöttek volna, akkor agyatlan zombi lennék vagy már nem is élnék. Talán jobb is lenne.
Üveges szemekkel meredtem magam elé és éreztem, hogy lassan ellazulok és feladok mindent. Nem bírok így élni. Aput akarom.

- Amanda!! - rázogatott Jade, de én meg se mozdultam.
- Mi baja van? - guggolt elém Liam és nézegetni kezdte az arcomat.
- Am.. - ült mellém Harry.

Nem szóltam semmit sem, pedig kérleltek, hogy mondjak valamit, de csöndben maradtam, egyszerűen nem tudtam megszólalni. Mintha a torkomra forrtak volna a szavak. Pár percig csak annyit érzékeltem, hogy motyognak hozzám, bár sejtettem, hogy nem csak motyognak, de nem jutottak el a szavak hozzám, csak a sutyorgások. Hideg kezek érintettek, simították végig az arcomat, de nem reagáltam semmit sem.

- Kérlek, mondj valamit! - kérlelt a húgom, erre pislogtam egyet és a látásom ismét tiszta lett, de a fájdalom nem tűnt el.
A reménytelenség megmérgezte a testemet és nem tudtam ellene mit tenni.

- Meg akarok halni! - motyogtam.

A kis mondatomat kétségbeesett szisszenések és sóhajok követtek. Nyeltem egy nagyot, ahogy hirtelen két kéz tapadt a vállamra és egy meleg barna szempárral találtam magam szembe.

- Ezt nem gondolgatod komolyan. - suttogta Liam halkan és közelebb jött hozzám.
- Így is úgyis meghalunk. - töröltem le egy árva könnycseppet - Minek szenvedni tovább?

Jade-re pillantottam, aki olyan szomorúan nézett rám, hogy a szívem is megszakadt. Lassan lehunytam a szemem és igyekeztem magamat lenyugtatni, mert ismét zaklatott lettem.

- Gyere velem! - hallottam Harry rekedtes hangját - Hagyjuk őket egy kicsit egyedül.
- Biztos? - suttogta Jade akadozva.
- Liam tudja mit csinál.

Hallottam a húgom sóhaját, majd a lépteik elhalkultak és csak is a heves lélegzetem és Liam forró keze maradt. A szemeimet még mindig csukva tartottam és észre sem vettem, hogy újra záporoznak a könnyeim, csak akkor, amikor Liam suttogni kezdett.

- Amanda, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.

A fejemet ráztam és végre ránéztem a fiúra, aki összeráncolta a homlokát és aggódva figyelt engem.
- Annyira fáj ez az egész.
- Tudom, hidd el, nekem is. - suttogta fájdalmas hangon, mire rádöbbentem, hogy milyen önző is vagyok, hogy csak is a saját fájdalmammal törődök.
- Itt vagyunk egymásnak mi négyen. Együtt elérünk New York-ba és megtaláljuk a többieket is. Semmi gond nem lesz. - mosolyodott el halványan és a fülem mögé tűzte a hajamat.
- Hogyan tudsz ennyire optimista lenni? - szipogtam.
- Próbálok csak is a jó dolgokra koncentrálni.
- Mégis milyen jó dolgok vannak?

Közelebb húzódott hozzám és kitárta a karjait felém. Egy pillanatig haboztam, majd sóhajtva borultam a számomra még mindig ismeretlen fiú karjaiba. Annyit tudtam róla, hogy híres volt, amikor még volt normális élet, semmi mást nem tudtam róla, mégis olyan érzésem volt, minta mindig is velem lett volna. Erős karjaival szorosan tartott engem, míg én a nyakát ölelve bújtam hozzá közelebb. Annyira biztonságban éreztem magam vele.
Tudtam, hogy ő is fél, de még sem mutatta ki és ezt tiszteltem benne.

- Ez is egy jó dolog. - motyogta halkan és végig simított a hátamon - Ott van még a húgod is. Szüksége van rád.
- Igazad van. - suttogtam - Nem tudom mi ütött belém.
- Csak félsz. Ez ilyen helyzetben természetes.

Lehunytam a szemeimet, miközben ő szorított az ölelésén. Ott álltunk pár percig, én pedig egyre nyugodtabb lettem és hirtelen olyan hülyének éreztem magam, amiért így viselkedtem. Lehet Liam úgy gondolja, hogy ezt csak a félelem hozta ki belőlem, de akkor is annyira túl reagáltam.
A levegő mintha melegebb lett volna és már a félelem sem ért el hozzám, mert Liam ott volt. Valami olyan van a természetében és a hangjában, ami teljesen lenyugtatja az embereket.

- Köszönöm Liam. - motyogtam a nyakába.
- Nem kell semmit sem köszönnöd. - végig simított a hajamon, majd lassan elhajolt tőlem és elmosolyodott - Lessük meg Harryéket.. - kacsintott és a kezemnél fogva húzott engem a főterembe, ahol Harry és Jade szúrós pillantásokkal lövellték egymást. Harry nem is annyira, inkább Jade.

- Min kaptatok össze már megint? - kérdezte Liam, közben egyszer sem engedte el a kezemet.
- Semmin. - morogta Jade, majd közelebb jött hozzám - Jól vagy?
- Igen. Hála Liam-nek.

A fiú elpirult egy kicsit, ahogy minden szempár rászegeződött, majd zavartan beletúrt a hajába. Jade hálásan a srácra mosolygott, majd megölelt engem.
- Annyira sajnálom, hogy ilyen hülye voltam. - moytogtam.
- Nem gond Am.

Miután lassan kikerültem a figyelemközéppontjából és vagy még ezerszer kértem bocsánatot a kiakadásomért, elhatároztuk, hogy bebarikádozzuk az egész helyet, mert úgy tűnt, hogy még sokáig leszünk ott a vihar miatt.
Liam és Harry az asztalokat hurcolgatták a különböző helységekből, míg mi a székeket vittük. Igaz ezek nem olyan erős dolgok, hogy örökké távol tartsák a zombikat, de egy napra biztosan kibírják. Végül két csapatra szakadtunk. Én és Harry mentünk az épület baloldalára, míg Liam és Jade a jobbra. Jade-el együtt akartunk menni, de a srácok úgy gondolták, hogy jobb lesz a fiú-lány felállás, mert így legalább meg tudnak minket védeni. Harry mellettem baktatott, miközben a zseblámpával megvilágította a falakat, hogy megnézze nincsenek-e rések valahol.
Az ablakok már eleve be voltak barikádozva és eléggé erősnek tűntek, de azokat is megnéztük, hátha megrongálódtak. Végül csak két rést kellett a falon betorlaszolnunk, ami nem volt sok munka. Harry megkönnyebbülten dőlt a falnak és nézett rám.

- Csodállak titeket, amiért ennyire bírjátok. - motyogta halkan.
Keserűen felnevettem és a hajamba túrtam.
- Jade az, aki bírja. Láttad, hogy az előbb is mennyire kiakadtam.
- Igaz, de jogosan. Én is kiakadnék, ha egy zombi majdnem felfalna. - rázta meg a fejét és közelebb jött hozzám - Erősebb vagy, mint hinnéd.

Felsóhajtottam és egyáltalán nem hittem neki. Még hogy én erős? Sem fizikailag, sem lelkileg nem vagyok az, ellenben Jade-el, aki totálisan bátor. Ahhoz képest, hogy én vagyok az idősebb eléggé gyáván viselkedek. Nekem kéne Jade-t megvédeni és nem fordítva. Csalódást okoztam mindenkinek. Apunak, anyunak és Tomnak is. Oh...Tom. Annyira kedveltem őt és Jade is boldog volt vele. Tudott nevetni annak ellenére, hogy milyen nyomorúságos helyzetünk volt abban a bunkerban. Tom volt az, aki Jade-t erőssé tette, aki miatt nem lett úrrá rajta a reménytelenség. Az ő kapcsolatukat mindig is csodáltam és mindig is olyat akartam, mint az övék volt, erre szempillanatok alatt vége lett. Nem is tudtam elképzelni, hogy Jade milyen fájdalmakon mehetett keresztül apu és Tom elvesztése miatt. Én meg rinyálok, amiért minden olyan rossz.
Mély levegőt vettem és az előttem álló srác zöld szemeibe pillantottam. Aggódva méregetett, aztán közelebb jött és a kezemet megszorítva bátorítóan elmosolyodott.

- Menjünk vissza.

Bólintottam és követtem a fiút, vissza a főterembe, ahol Jade és Liam már ott volt. Ott ültek a földön és a kajákat pakolgatták ki a táskákból. Nehéz léptekkel közeledtem hozzájuk és végül leültem a földre. Nem tudtam mennyi lehetett az idő, de éreztem, hogy már nem sokáig tudok talpon maradni a fáradságtól. Sok minden történt és teljesen kimerültem.

- Gyere Amanda. - motyogta Harry és a kezét nyújtotta felém.

Hezitáltam egy kicsit. Miért menjek oda hozzá? Liam figyelmeztetése lebegett a fejemben:"Vigyázz Harry-vel!" Ezt mire értette? Miért kéne vele vigyáznom?
A gondolkodásom eléggé lassú volt a több órás mászkálás és a halálfélelem miatt, így nem annyira tudtam koncentrálni és lassan Harry-hez mentem. A mellkasát átölelve bújtam hozzá és a fejemet a nyakába bújtatva igyekeztem álomra lelni. Nem kellett sok idő és már is a tudatlanság mélyére csöppentem.
Éreztem, ahogy alattam mozog valami, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Betakartak lágyan, aztán léptek zaja törte meg a csendet.

- Harry! - hallottam Liam mély hangját, ahogy egy kissé fel van háborodva.
- Mi van?
- Ezt nem csinálhatod tovább. - morogta a másik fiú, erre Haz lepisszegte - Jade is alszik.

Harry felsóhajtott, én pedig résnyire kinyitottam a szemeimet és rájöttem, hogy nem álmodtam. Hazza és Liam egymás előtt álltak és úgy beszélgettek, miközben a nap sugarai lassan beszöktek a falapok réseinél.

- Ezt nem teheted, nem helyes. - rázta a fejét Liam.
A másik fiú a göndör fürtjeibe túrt és sóhajtozva dőlt neki a falnak.
- Nem azért mondtam el neked a dolgokat, hogy kioktass!
Liam éppen nyitotta a száját, amikor egy nagy csattanás törte meg ismét a csendet. Jade erre rögtön felriadt, így én is felültem és pislogva néztem körbe.
- Megnézem mi volt az. - mondta Liam és egy pisztolyt felkapva indult a zaj irányába.
Liam szavai visszhangzódtak a fejemben. Nem helyes. Ezt nem teheted. Mégis miről van szó? Összehúztam a szemöldököm, miközben Harry lassan leült mellém és magához húzott.
- Jól aludtál? - kérdezte suttogva és végig simított az arcomon.

A zöld szemeivel engem fürkészett, miközben az arcomat cirógatta lágyan. Éreztem, hogy egyre jobban kipirulok, így zavartan lehajtottam a fejem és igyekeztem a fiú közelségével nem is foglalkozni. Nyeltem egy nagyot, Harry pedig még közelebb hajolt és a fejét az enyémnek döntötte. A forró lélegzete a bőrömnek ütközött és hirtelen el is felejtettem, hogy hol vagyok. Olyan volt, mintha ez a sok rossz nem is létezne.

- Harry, szállj le a testvéremről! - morogta Jade, mire hirtelen visszazuhantam a valóságba.
A fiú nevetve húzódott hátrébb, én pedig felsóhajtottam és elfordítottam tőle a fejemet, hogy a közelgő Liam-re pillantsak.
- Nincs semmi gond. - mondta nyugodtan és a pisztolyt lerakta a helyére - De úgy tűnik még egy napot itt kell töltenünk....

8. Rész - Ugye nem haraptak meg?!

Sziasztok! :) Nos hát igen.. egy igen hosszú kimaradás után megjött a rész.. Nagyon sajnálom, sőt még jobban! :/ De a lényeg.. Most már itt vagyunk újra!!! :D Nem tudom, hogy ezek után hogy fogjuk hozni a részeket, de megpróbálunk a legjobb tudásunk szerint és ahogy időnk lesz rá.. :) Nem is beszélek tovább! :) Akkor a következő résszel Niki fog jönni. A mostanihoz pedig jó olvasást! ;) :D 

*Jade*

Amint kiléptünk az ajtón, elkapott az a frusztrált érzés, hogy mindjárt visszaszaladok és Harryt otthagyom a nővéremet pedig hozom magammal. De már mindegy, nincs mit tenni. Valakinek vigyázni kell a kapitányságra is, én pedig képtelen lennék most egy helyben ülni és csendben várni a másnapot, hisz az alvás úgy sem menne.

- Mi a terved? - fogta meg a kezemet a fiú, mire megálltam.
- Jussunk el. Szerezzünk élelmet. Jöjjünk vissza és éljük túl. - mondtam gyorsan miközben felé fordultam.
- És hogy szeretnéd mindezt kivitelezni?
- Lehetőleg minél gyorsabban, és minél kevesebb lőszert kéne elhasználnunk. - emeltem fel a szemöldökeimet.

Megértően bólintott, majd elengedte a kezemet és elindult a kapuhoz. Hallottuk a jellegzetes hörgéseket, mire mutatott, hogy kinyitja a kaput én pedig elővettem a fegyverem és a nyílásra céloztam. Lassan nyitódott, mire kettő élőhalott esett be. Nem tudtam várni. Amilyen gyorsan csak lehetett a fejükbe eresztettem a golyókat, míg a földön hevertek. Az eső egyre jobban kezdet szakadni. Harry behúzta a két testet én pedig a kapitányság előtt vártam

- Menjünk! - ugrott be mellém, ami kicsit megijesztett.
- A kaput jól bezártad? - kérdeztem halkan.
- Persze. - vett elő egy zseblámpát, majd világítani kezdett vele.

Megindultunk az esőben. Siettünk előre. Elég nehéz lett volna fény nélkül tájékozódni, így viszont az a veszély fenyegetett minket, hogy a világosság vonzani fogja azokat a dögöket.

A fejem jobbra, balra cikázott és próbáltam koncentrálni minden apró neszre, ami nem illett oda. Szerencsénkre a kapitányság óta nem találkoztunk élőholtakkal és épségben elértünk a raktárig, ami kicsit zaklatott engem, hisz nagyon nagy ez a város és ezek meg nincsenek sehol sem. Mondjuk nem nagy a távolság a két épület közt. Ettől eltekintve ma rengeteggel találkoztunk, most meg semmi. Lehet, hogy tartanak az esőtől?!

- Segíts! - köhögött egyet a teljesen szétázott srác.
- Nem igaz, hogy nem tudsz kinyitni egyedül egy ajtót.. - forgattam meg a szemeimet.
- Talán neked menne?! - nézett rám flegmán.

Előrántottam a fegyveremet, majd a zárra céloztam. Lőttem egyet, majd megragadtam a kilincset és beengedtem magunkat a raktárba. Harry világított, majd megfogta a kezem és maga után húzott.

- Nem arról volt szó, hogy nem használunk sok lőszert?! - kérdezte rekedtes hangján.
- Kussolj! - forgattam meg ismét a szemeimet.
- De te mondtad... - nevetett fel.
- Inkább pakolj és a kezed járjon a szád helyett! - elővettem a táskám és a kaják felé biccentettem.

Percek óta járhattuk a raktárat és pakolhattunk csendben, amikor megint előtörtek a jellegzetes hörgések. Egymásra néztünk, majd becipzároztuk a táskáinkat és elindultunk a kijárat felé. A csoszogást rögtön kísérték a dolgok lelökései és a széttört üvegek csörömpölései jelezték, hogy közel lehet hozzánk a veszély. Futottunk kifelé, amikor már csak pár lépésre volt tőlünk az ajtó, egy élőhalott bukkant fel előttünk. Megijedtem és egy kis sikoly hagyta el a számat. Az emlékek villámként hasítottak át az elmémen és láttam magam előtt apát és Tomot, ahogy haldokolnak.
Hál istennek a mellettem lévő fiúnak helyén volt az esze és rögtön fej belőtte azt a dögöt. Megragadta a karomat és kirángatott az épületből. Amint kiértünk futva siettünk vissza. Az eső sem állt el. Néhány perce szaladhattunk, amikor dörrenéseket hallottunk a kapitányság felől. A szívem egy hatalmasat dobbant és önkéntelenül csúszott ki a számon még egy sikoly és a nővérem neve.

- Amanda!!! - torpantam meg egy pillanatra, majd minden maradék erőmből elkezdtem futni.
- Jade! Várj! - kiáltott utánam.
- Bajban lehetnek! - kiáltottam hátra.
- Lassíts. - mondta, mire bevártam.
- Siessünk, kérlek!

Egy szempillantás alatt ott is lettünk. A kapitányságot megrohamozták a holtak. Kevés fény szűrődött ki a második emeletről, lent viszont betörték a kaput. A lövések folyamatosan ismétlődtek. Nagyon féltem, hogy bármi bajuk eshet a testvéreméknek. A pisztolyomat megint elővettem és a nagy tömegre céloztam, mire valaki megfogta a kezem és nem engedte, hogy lőjek.

- Okosan kell csinálni! Ha lősz, rád fognak figyelni. - suttogta.
- Igaz! De.. - gondolkodtam el - Itt van a késem!

Kihúztam a kést az övemből, majd megindultam a fura teremtmények háta mögé. Intettem Harrynek, hogy kövessen és fedezzen, majd fejbe szúrtam a leghátsót. Egész jól ment. Az út tiszta volt előttünk, így becsuktuk a kaput és Harryt ott hagytam, hogy támassza ki valamivel. Futottam be a házba. Az ajtón beérve, rám támadt egy közülük, de gyorsabb voltam nála és sikeresen tudtam hárítani. Az adrenalin tombolt bennem. Félrelöktem, és indultam a lépcső felé, ahol tolongtak. Túl sokan voltak és nem volt időm. Jöhetett a B-terv, azaz a fegyverem. A golyók csak hasították a levegőt, a testek pedig hullottak előttem.

- Liam! - kiáltott fel a nővérem.

Az agyam elborult és csak lőttem. Amint felértem Amanda a falnak volt szorítva egy zombival és küzdött ellene. A szemeim bekönnyeztek. Céloztam és lőttem. Az élőhalott összeesett. Viszont Am kétségbeesett arca annyira szívszorongató volt, hogy alig bírtam tovább.
Egy nagy dörrenés rázott ki ebből. Hátranéztem és Harry volt ott egy hatalmas puskával. Ő Liamet mentette meg. Bólintottam, majd odaszaladtam a nővéremhez. A vizes testemhez öleltem és szorítottam.

- Ugye nem haraptak meg?! - kérdeztem remegő hangon.
- Nem! - válaszolta alig hallhatóan, majd elkezdett zokogni.

Ölelve és zokogva estünk le a földre. Annyira jó volt a karjaim közt tartani. Már-már éreztem, hogy elvesztettem. Annyira féltem! Nekem már csak ő maradt egyedül! Rá vigyáznom kell! Óvnom, megvédenem! Nem veszthetem többé szem elől. Még akkor sem, ha mással van. Ő az én felelősségem!

7. Rész - Harry-vel vigyázz!

 Nagyon sajnálom, hogy ilyen sok idő múltán hoztam a részt. Csak jött a suli és valahogy elfejtődött a blog és nem volt ihletem. De most Rebivel megbeszéltük, hogy folytatjuk :) Remélem tetszik.

 *Amanda*

Jade nagyon eltűnt, aggódni kezdtem érte, hiszen eléggé zaklatottan ment el. Liam ott ült mellettem és aggódva figyelte az arcom.

- Megnézem mi van vele. - suttogtam, mire ő csak bólintott.

Arrafelé igyekeztem, ahol Jade eltűnt. Hallottam a halk zokogását, ami egyre hangosabb lett, minél közelebb értem hozzá. Amikor megláttam azt hittem, hogy ott fogok össze esni. Ott ült a sarokban és egy késsel vagdosta lefelé a gyönyörű hosszú haját, amit mindig is irigyeltem. Odafutottam hozzá és elvettem tőle a kést, majd a lehető legmesszebb helyre dobtam.

- Jade, ne sírj. - öleltem magamhoz a húgomat, aki rángatózott a karjaim közt, miközben minden fájdalom kijött rajta.
- Vissza akarom őket hozni.
- Én is. - suttogtam magam elé meredve, miközben éreztem, hogy én is a sírás határán állok.

Végül nem bírtam és egymást ölelve zokogtunk a földön. A szívemben egy nagy lyuk tátongott apu elvesztése után, hiszen csak ő maradt meg nekünk, ugyanis anyu meghalt szülés közben. Apu volt az, aki mindig segített nekünk, aki járni tanított, aki mindig megvédett és aki ellátta a sebeinket, amikor elestünk. Aki megérett és aki a gondunkat viselte egészen idáig. Már nem fogjuk hallani a mély hangját, ahogy felnevet amikor valamit hülyülünk, már nemfog leszidni, ha hangosan éneklek, már nem fog jó éjt puszit adni. Örökre elment, ahogy Tom is.
Vettem egy mély levegőt, ahogy egy kéz rásimult a hátamra. Lefagyva tekintettem hátra és szembe találtam magam azokkal a barna szemekkel, amikben a jóság csillogott aggodalommal vegyítve.

- Jól vagytok? -kérdezte halkan, mire én csak bólintottam és lassan elhajoltam Jade-től, aki megnyugodott kissé - Gyere, kezelésbe vesszük a hajad!

A kezét nyújtotta Jade-nek, hálásan elmosolyodtam és követtem őket vissza a váróterembe, ami nappaliként szolgált számunkra. Liam leültette a húgomat egy székre és egy ollót hozott elő, majd lassan vágni kezdte a haját, amit Jade a késsel elkezdett. Sajnos későn értem oda, így eléggé rövidre kell levágni neki, amit sajnáltam.
Az arcomat törölgetve mentem az ablakhoz, hogy kitekinthessek rajta. Az eső csak úgy szakadt, ami nem jelentett jót, hiszen akkor...

- Holnap még nem indulhatunk. - hallottam a mély rekedtes hangot, majd éreztem, ahogy mellém állt - Minden okés?

Simított végig az arcomon, mire én egy kicsit elléptem tőle.

- Igen, csak sok ez az egész - motyogtam magam elé meredve.
- Igen az.
- Akkor ti is jöttök velünk New York-ba? - faggattam, legalább így is elterelem magamat arról, hogy arra gondoljak kiket is vesztettem el.
- Persze, hiszen meg kell titeket védeni és a többieket is megszeretnénk találni.

Bólintottam és semleges arckifejezéssel meredtem ki az ablakon, ahol egy-két zombi mászkálgatott. Ezeknek miért kell mindenhol ott lenniük? Megremegtem, ahogy a falnál lévő óriási résnél a szél befújt. A hajam eltakarta az arcom, miközben én lehunytam a szemeimet és elképzeltem, hogy minden rendben van. Hirtelen melegség járta át a szívem, amikor megjelent előttem egy kép, ahogy apuval és Jade-del egy réten szaladgálunk az egyik kora tavaszi reggelen. A könnyek ismét megtalálták az útjukat lefelé. Éreztem Harry-t miközben közelített hozzám, majd az oldala nekem ütközött és szorosan magához vont. A lélegzetem egy pillanatra elakadt és nem mertem megmozdulni. A fiú egyre jobban szorított magához és az arcát a nyakamba temette.

- Vigyázok rád, ne félj! - suttogta, mire megéreztem a forró leheletét, ahogy a jéghideg bőrömnek ütközik.

A szívem eszeveszettül kezdett dobogni, még egyetlen egy fiúhoz sem voltam ilyen közel, mint most. Jól is esett, hiszen minden gondolatomat lekötötte az izmos test, ami nekem simult. Nem tudtam másra koncentrálni, ami segített a fájdalom leküzdésében. Vettem egy mély levegőt és a karjaimat köré fektettem.

- Köszönöm.

Hirtelen halk léptek zaja zökkentett ki minket, mire arrébb álltam tőle és a közeledő alakra tekintettem, aki mosolyogva húzta a húgomat felénk.

- Kész is van az új frizurája. - vezette be, mire Jade pillantása egy kicsit vidámabb volt.
- Jól nézel ki - kacsintott neki Harry, majd megfogta a kezemet és közelebb húzott magához.

Liam és a húgom furcsállva nézte ezt a jelenetet, én pedig csak pirulni tudtam. Nem tudom mi üthetett ebbe a srácba.

- Beszéljük meg a tervet! - mondta végül Liam és szúrósan nézett a zöld szemű fiúra, aki csak meghúzta a vállát és leült az egyik dobozra, magával húzva engem.

Gyorsan felpattantam és Jade mellé telepedtem le, aki csak Harry-t nézte szüntelenül összehúzott szemekkel.

- Szóval, ha az eső nem áll el holnap, akkor sajnos itt kell maradnunk. - magyarázta Li és kitekintett az ablakon - Reméljük, hogy addig nem jutnak be a zombik.
- Lőszerünk van elég. - közölte Jade és felmutatta a táskáját, ami tele volt pakolva golyókkal.
- Már csak élelmet kell szereznünk. - suttogtam, mire a két srác bólintott.

Liam felvette a kabátját, majd Harry-nek dobta a másikat és az ajtóhoz igyekeztek.

- Még is hová mentek?
- A közelben van egy bolt, a raktárban biztos van még kaja. Felpakolunk annyit, amennyit tudunk. - rakta el a zsebébe a pisztolyt Liam.
- Én is megyek - szólalt meg Jade, persze, hogy nem akar az ilyenekből kimaradni. Miért is tenné?!
- Akkor én is.

A két fiú egymásra nézett, majd ránk. A szemeikből láttam, hogy nem szívesen akarják, hogy velük menjünk, már csak az a kérdés, hogy azért mert féltenek, vagy mert szerintük elrontunk valamit. Végül Liam intett Jade-nek és Harry-nek átnyújtotta a fegyvert.

- Akkor menjetek ketten. A helyet is óvni kell - nézett szét a kapitányságon, mire azok ketten csak bólintottak.

Láttam Jade-en, hogy nem szívesen megy Harry-vel, de úgy tűnik Liam itt a főnök, mivel senki sem mondott semmit, csak mentek ki az ajtón. Amint kiléptek rögtön hallani lehetett Jade elégedetlen hangját, hogy miért azzal a  sráccal kell mennie.
Megforgattam a szemem és a mellettem ülő fiúra tekintettem, aki engem nézett a kandalló fényénél.

- Nem veszélyes sötétben és esőben kimenniük? - kérdeztem végül, mert kezdtem aggódni Jade biztonságáért.
- Jade és Harry tud magára vigyázni. Ha holnap eláll az eső, akkor minél hamarabb el kell indulnunk és csak is így lehetséges, ha előtte beszereztük a szükséges ennivalót.

Bólintottam és nekidöntöttem a hátam a falnak, miközben lentről kaparászást hallottam. Felkaptam a fejem és hallgatózni kezdtem, de Liam csak megrázta a fejét.

- Már egy ideje ezt csinálják, minden áron be akarnak jutni. Feltételezem csak mi vagyunk az egyedüli emberek a környéken. - motyogta.

Az arcát kezdtem el nézni, amin rettentő nagy szomorúság uralkodott. Teljesen megsajnáltam őt, hiszen nagyon sokat segített nekünk és rossz nézni, hogy valami gondja van.

- Minden rendben? - a kezemet a karjára simítottam, erre ő csak felkapta a fejét és halványan elmosolyodott.
- Hiányoznak... - suttogta elhalló hangon, mire megértettem mindent.
- Megfogjuk őket találni.

Biztattam őt, ő meg csak halkan felsóhajtott, mintha nem lenne benne annyira biztos. El se tudtam képzelni, hogy milyen lehet neki. Én legalább tudom, hogy a szeretteim már nincsenek veszélyben, igaz, hogy meghaltak, de legalább már nem szenvednek. De kitudja, hogy Liam barátai és barátnője milyen veszélyben lehet? Lehet,hogy már rég megtámadták őket vagy menekülnek. Semmi sem biztos, ami borzalmas, hiszen ha reménykedsz és úgy gondolod, hogy minden rendben van és a végén kiderül, hogy nem, akkor az eléggé nagy sebet ejthet rajtad.

- Harry-vel vigyázz! - mondta halkan, mire értetlenül tekintettem a barna szemibe.
- Miért kéne vele vigyáznom?

Mielőtt megszólalhatott volna, lentről egy hangos csapódást hallottunk. Elsőnek azt hittem, hogy Jade-ék tértek vissza, de aztán csoszogás és morgás hangja zengett az üres házban. Ijedten kaptam a fejem a srácra, aki a kezembe nyomott egy puskát, majd előre indult. A szívem a torkomban dobogott, ahogy közelíteni kezdtünk a lépcsőhöz és megláttuk a felfelé törekvő zombikat. Az volt a legborzasztóbb, hogy olyanok is voltak, akik gyerekként lettek zombik, ami rettentően fájt.
Az egyik már a lépcső tetején állt és éppen a karomat akarta megragadni, amikor a fegyver elsült és már csak azt láttam, hogy gurul lefelé a lépcsőn, Liam pedig ismét céloz. Vettem egy mély levegőt és én is lövöldözni kezdtem, de mivel nem vagyok benne a legjobb néhány félre ment.

- Liam - kiáltottam, ahogy egyre jobban közeledtek felénk.

A srác igyekezett megfékezni őket, de időközben kifogyott a fegyveréből a lőszer, az utánpótlás pedig messze volt. Kikapta a kezemből az enyémet és azzal lövöldözött, amikor is az egyik elszabadult mellette és rám emelte az üvegestekintetét. A levegőt kapkodva hátráltam, miközben ő követett. Csoszogva haladt előre, mire a hátam neki ütközött a falnak. A zombi egyre jobban közelített, míg végül már az arcom előtt volt és felkészült arra, hogy megöljön. Hirtelen a szemeim előtt lepergett az egész életem. Nem hittem, hogy megmenekülök, hiszen Liam a többi zombival van elfoglalva, szerintem észre se vette a dolgokat. Lehunytam a szemem és feszülten vártam a halált...

6. Rész - SOHA!

Na szóval akkor sziasztok!! :D:D Már megint én pofáznék.. XD :D:D A rész gyorsaságát köszönjétek annak, hogy (1.) Ma van a mi kis Liam PER-FECT Payne-ünk 20. szülinapja *-* Isten éltesse sokáig *-* <3 (2.) Hogy Nicole az előző részt annyira jóra írta meg, hogy teljesen megőrültem tőle.. :D:D Szóval addig írd, amíg van ( 2 gramm... érezd az ütemet... ) Jóóóó.. xD Befogtam.. XDD :D:D 

Úgy a szívemhez nőtt ez a rész :'333 Olyan megható Jarry jelenet van benne :')) xDD :D:D Nekem CSAK az tetszik.. :D:D És ma olyan hülye napom van.. :D:D Valószínűleg az agyamra ment a takarítás.. xDD :D:D De nem is beszélek többet.. :D:D A következő részért Nicole-t zaklassátok!! :D:D Csók és jó olvasást!! :D:D <3

RebekaS7 ♥ xox

* Jade *

- Mikor ettetek utoljára? Nem vagytok éhesek? - állt elénk a rövid hajú srác, akinek már nem emlékszem a nevére.
- Még reggel és de! Én az vagyok. - mondta Am, mire abbahagytam a késsel való játékot és letettem a földre.
- Basszus! Nehogy éhen haljatok. Mindjárt hozok is valamit. - hallottam pár elhalkuló léptet, azután pedig éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet.
- Jól vagy? - nézett rám a hatalmas zöld szemeivel.

Meghúztam a vállamat és halványan elmosolyodtam. Végül is teljesen mindegy, hogy mit mondok neki. Ha azt mondom, hogy nincs semmi baj, akkor tudni fogja, hogy hazudok. Ha pedig azt, hogy nem, semmi sincs rendben, akkor meg semmit sem tud tenni az ügy érdekében. Így jobb, ha nem is mondok semmit. Pár nap és talán túlteszem magam ezeken és elfogadom a tényt, hogy Ők már nincsenek itt. Árvák vagyunk egy kegyetlen világban.

- Tessék lányok! - hallottam meg megint a srác hangját, aki az imént ment el.
- Köszi. - mosolygott rá Am és elvette tőle a szendvicseket(?) meg azt a 2 üveget is - Tessék Jade! - nyújtott át nekem egyet, de én csak megráztam a fejemet.
- Nem vagyok éhes! - húztam el a számat.
- De.. De.. Enned kell!! - nyomta hozzám még közelebb.
- Nem! - kacsintottam rá, majd a kezére fektettem az enyémet és eltoltam magamtól - Inkább gyakorolok egyet! - álltam fel vigyorogva.

Megfordultam és a falnak döntött íjamat megragadtam és még fogtam hozzá pár nyilat, azután pedig a földön heverő késemet, amit rögtön a zsebembe is dobtam. Visszafordultam Am-hoz, aki nagyon csúnyán nézett rám. Megforgattam a szemeimet, leguggoltam hozzá és megsimogattam a vállát. Felálltam, majd egyből az emelet felé indultam.

A helyiség ahol voltunk, pont annyira volt kivilágítva, hogy elérjünk A pontból a B-be.
Nagy nehezen, de eljutottam a lépcsőhöz, amikor eszembe jutott, hogy van egy kis zseblámpa a zsebemben. A homlokomra csaptam és kínomban nevetni kezdtem magamon.
Elővettem a zseblámpát és világítani kezdtem vele. Felértem és a hatalmas sötétséggel találkoztam. A gyomrom egy percre összerándult, azután bevilágítottam a területet és elindultam valamerre.

Az arcomat megcsapta a friss és kellemesen hideg fuvallat. Még a hideg is kirázott, amikor a bőrömhöz ért. Kinyitottam a szemeimet és jobban szemügyre vettem az utcát. A lámpák itt-ott égtek, így volt egy-két zombi, akik erre mászkáltak. Én egy hatalmas erkélyen álltam. Gondolom a kapitány szobájából nyílik ez az ajtó, ami ide vezetett. Meghúztam a vállam, hisz ugyan mindegy, úgy sem maradunk itt sokáig Amandával.

Mélyen beszívtam a levegőt, utána pedig leültem. A lábaimat kidugtam a rácsok közt, az íjamat és a nyilakat magam mellé raktam. Kezeimmel megragadtam a vasrudakat, a fejemet pedig nekidöntöttem a hideg fémnek.
Az emlékek megrohamozták az agyamat és nem hagytak egész éjjel nyugodni. Végig sírtam és gyászoltam az éjszakát. Én nem tudom őket elengedni. Nem is akarom! De itt van Amanda. A nővérem. Az egyetlenem, amim maradt. Őt meg kell védenem, segítenem tűzön-vízen.

- Itt vagytok? - nyöszörögtem a levegőbe - Annyira hiányoztok! - megcsuklott a hangom és nem tudtam percekig megszólalni - Helyes amit teszek? - fejemet egyre jobban toltam neki a vasnak - Vagy csak egyszerűen tovább kéne lépnem, mint ahogy eddig is? - megtöröltem a szemeimet, azután felemeltem a fejemet és a hajnali szürkés égboltot kezdtem el kémlelni - Régen itt voltatok nekem ti és általatok lettem én is erősebb. - csendben maradtam és hallgattam, hátha kapok valami választ, de semmi - Úgy könnyebb volt. De már nem vagytok itt! Tudom! - hallgattam el egy perc erejéig -  Nemsokára kiheverem, továbblépek és mindenemmel azon leszek, hogy másoknak ne kelljen szenvedniük a zombik miatt. - egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra - Ígérem, nemsokára találkozunk! Szeretlek titeket! - suttogtam a levegőbe, majd lehunyt szemekkel hanyatt dőltem.

Talán 1 órával később a Nap elkezdte melegíteni a hideg bőrömet. Kinyitottam a szemeimet és felültem. Először az égre tekintettem. Volt rajta néhány csúnya felhő, de nem volt annyira vészes.
Beletúrtam a hajamba, ami rögtön vissza is esett a vállamra. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy Tom mennyire szeretett a szőke fürtjeimmel játszani.
Megráztam a fejemet és felálltam. Kicsit megimbolyogtam. A látásom elfeketedett, így nem láttam semmit sem. A fülem zúgni kezdett. Az agyam sípolt, nekem pedig annyi erőm se volt, hogy azon gondolkodjak, mit is csináljak.
Kinyújtottam a kezem, ami beleütközött a korlátba. Erősen megmarkoltam és vártam, míg el nem múlik ez az érzés.

- Imádom amikor leesik a vérnyomásom! - csavartam meg a fejemet.

Körbetekintettem az utcán. Szinte semmit sem láttam. Úgy látszik nem tett jót, hogy alig aludtam valamit este.
Viszont elég sok zombi mászkál errefelé.

- Tökéletes! - vigyorodtam el.

Összecsaptam a kezeimet és az íjam felé fordultam. Szerencsére még mindig ugyan ott volt, mint tegnap. Lehúztam a jobb kezemről az egyik hajgumimat és összefogtam a szőke tincseimet.
Felvettem a kis fegyveremet, meg hozzá egy nyilat is és már kezdődhetett is a móka. A járkálók felé fordultam. Elég sokan mászkáltak. Hogyan fogunk mi innen kijutni?
Megráztam a fejemet és próbáltam kiszemelni egyet. Felemeltem az íjat, hogy kicsit szokjam azt. Nem mondhatni túl könnyűnek. Nehezebb, mint egy pisztoly, de sokkal könnyebb, egy komolyabb fegyvernél. Sőt.. Alig ad ki hangot. Egyszerűen csak tökéletes és én imádom!
Régen íjaztunk Tommal és apuval, de mára szerintem már elfelejtettem. Kis gyakorlás és talán újra belejövök.

Megtaláltam. Egy halott nőt szemeltem ki. Felemeltem, elhelyeztem egy nyilat és rácéloztam. Vettem egy mély levegőt és még mielőtt lőttem volna, két kéz simult a derekamra. Hirtelenjében még levegőt is elfelejtettem venni. A szívem leállt egy pillanatra, majd olyan gyorsan kezdett el verni, mint még talán soha. A fejét közelebb tolta hozzám. A lehelete a fülemnek csapódott. A hideg kirázott. Egy boldog mosoly jelent meg az arcomon, de még mielőtt megfordultam volna, hogy a karjaiba ugorjak, meghallottam a hangját. A szívem ott hasadt ketté. Az arcom eltorzult és próbáltam lenyugtatni magam.

- Megtanítsalak lőni? - dörmögte, miközben az orra nekiütközött a fülemnek.
- Boldogulok egyedül is! - mordultam rá, aztán valahogy ellöktem magamtól.
- Kétlem!
- Figyelj és tanulj! - forgattam meg a szemeimet.

Újra a célpontomra koncentráltam. A húrt még jobban megfeszítettem. Próbáltam kiszámítani, hogy hova mehet. Nem volt túl aktív, így mondhatni, hogy könnyű dolgom volt. Elengedtem a nyilat, majd vártam egy keveset. Másodpercek múlva a nyíl pontosan a zombi fejébe vésődött. Letettem az íjat, elmosolyodtam, majd a göndörke felé fordultam.

- Nem rossz! Tízből olyan - billegettem a kézfejét - hetes.
- Hát te nem vagy normális! - forgattam meg ismét a szemeimet, azután próbáltam elmenni mellette, de megfogta a kezemet, így feltartva engem.
- Ugyan már! Jó volt, de miért vagy ilyen? - mosolygott rám.
- Talán mert majdnem megöltél minket? - emeltem fel a szemöldökeimet.
- Te is így tettél volta! - összehúzta a szemöldökeit és úgy nézett engem.
- Ne vedd olyan biztosra. - jutalmaztam meg egy grimasszal.
- Aha! - szűkítette össze a szemeit, másodpercekkel később a vonásai ellágyultak a tekintetét pedig lejjebb vezette - Csinos nyaklánc! - elmosolyodott, azután pedig csak azt vettem észre, hogy a kezében forgatja azt.

Az agyam lángokba borult. Nem tudtam ellenállni. Az összes felgyülemlett méreg és düh egyszerre szabadult ki a testemből. Ő lett az áldozat. Nem tudtam már megállítani magam. A jobb kezem életre kelt. Olyan sebességgel indult el, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Átszelte a kettőnk közt lévő távolságot és a zöldszemű srác arcán kötött ki a tenyerem. Egy hatalmas csattanás kíséretében állt meg. A nyaka megbicsaklott, a testtartása meggörnyedt, az arca pedig elfordult. A tenyerem bizseregni kezdett. Láttam, ahogy az arcához kap. De ez még nem volt elég. Mérhetetlen düht éreztem. Az agyam elpattan én pedig kiabálni kezdtem.

- Soha többet ne érj a nyakláncomhoz! - kiáltottam el magam, de ő csak az arcát fogva nézett el a másik irányba - SOHA! - ordítottam torkaszakadtából.

A testem megremegett. Éreztem, hogy milliméterek választanak el attól, hogy lelökjem az erkélyről és megetessem a zombikkal. Ökölbe szorítottam a kezeimet és lefeszítettem a testem mellé a karjaimat. Mély levegőket vettem és figyeltem őt.
Lassan felegyenesedett, majd rám emelte a sötét tekintetét, amit álltam. Épp szólásra nyitott a száját, amikor meghallottam a nővérem hangját.

- Jade! - simította a kezét a jobb vállamra, mire odanéztem - Mi történt? - ráncolta össze a homlokát.

Egy percre elgondolkodtam, hogy mi is törtét. Mindent lepörgettem az agyamban, majd a nyakláncomra helyeztem a tenyeremet. Az ajkaim megremegtek, így ráharaptam az alsóra. Halványan elmosolyodtam, azután pedig egy picit húztam a vállamon és Am nyakába borultam.

- Annyira hiányoznak. - nyöszörögtem, miközben arra figyeltem, hogy nehogy sírjak, de ez nem jött össze, és legurult az első könnycsepp, aztán a következő, így persze a többi sem maradhatott el.
- Tudom! - simított végig a hajamon, újra és újra - Nekem is rettenetesen hiányoznak. - most már szorosan ölelte a vállaimat.
- Sajnálom. - húzódtam el tőle, majd elindultam hátrafelé.

Elhaladtam a rövid hajú srác mellett, aki elképedve nézte az eseményeket. Én csak lenéztem a földre. A zsebembe nyúltam, keresni kezdtem a kést, amit még este tettem oda.
Végre megtaláltam. Kirántottam, azután a hajamhoz vezettem. Megálltam a folyosón és a falnak dőltem. Kiengedtem a hajamat, utána megragadtam egy tincset és levágtam. Ezt követte a következő és az azutáni. Mindeközben sírtam, zokogtam. Minden homályos volt. Semmit sem láttam. Csak éreztem és egyes egyedül csakis fájdalmat! Elképzelhetetlen fájdalmat. Egy lyuk van a mellkasomban, amit már soha senki sem fog betölteni.

5. Rész - Két alak

Sziasztok :) Köszönjük szépen a kommenteket <3  NicoleRed xx

Amanda szemszöge:

Az épületek tetején mászkálgatva igyekeztünk a kapitányság felé, ahol elvileg eléggé védett a hely, így tudunk ott éjszakázni, illetve vannak ott fegyverek. Igaz, hogy van nálunk már fegyver, de ezek igencsak rosszak és ott lehetséges, hogy vannak normálisak.
Jade rettentően le volt törve ,nem is csodálom, hiszen most vesztette el a szerelmét, ráadásul meglehetősen tragikusan.

- Jól vagy? - kérdeztem tőle halkan, mert az elmúlt fél órában szinte meg se szólalt.

Lassan bólintott és Tom nyakláncára fektette a kezét, ami a nyakában lógott. Vettem egy mély levegőt és megöleltem.

- Minden rendbe fog jönni. - mondtam neki, de ő lassan megrázta a fejét.
- Őket már nem hozhatjuk vissza. - nyöszörögte, majd letekintett a ház tetejéről.

A zombik egész úton követtek minket, de szerencsére még nem találtak felvezető utat, így biztonságban voltunk, csak azt nem tudtuk meddig. Minél hamarabb el kell érnünk a kapitányságra.
A következő ház tetejére tekintettem, ami körülbelül 3 méterre lehetett tőlünk. Fújtatva a hajamba túrtam és gondolkoztam, hogy vajon hogyan is juthatnánk át, hiszen olyan nagyot nem tudunk ugrani.

- Van valami ötleted? - pillantottam a húgomra, aki épen a lemenő napot nézte, ahogy mindent bearanyoz a fénye.

- Tom éppen naplementekor csókolt meg először.

Felsóhajtottam és a vállára tettem kezem. Úgy látszik át kell vennem a szokásos feladatát. Ő sokkal erősebb lelkileg, mint én és ez mindig a javára is vállt, de úgy látszik ezt már nem viselte el. Meg is értem. Apu és Tom miatt én is nagyon rosszul érzem magam, de rá kellett jönnöm, hogy mi vagyunk az emberiség utolsó reménye és nem szabad a figyelmünknek elterelődni a célunktól.

- Mennünk kell tovább, míg be nem sötétedik.

Lassan felém fordult és láttam a könnyeit, ahogy lassan legurulnak az arcán. Bólintott és imbolyogva felállt.

- Nincs itt valami, amin átmehetünk? - körbe tekintett a tetőn, ahol volt néhány fadarab, de mind rövidnek tűnt.
- Melyik is a kapitányság?

Néztem körbe és keresgéltem a mi házunk után, de csak romhalmazt láttam. Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna a város közepén.

- Az ott! - mutatott egy közelben lévő épületre, ami nagyjából még egyben is állt.
- Szerinted eltudunk addig futni?
- Meglehet. - húzta meg a vállát, aztán letekintett ismét.
- Jól van, akkor hajrá. - morogtam.

A bejáratot kerestem, ahol bemehetünk a házba és onnan pedig ki az utcára, ahol tucatjával vannak a zombik. A félelem egy kis szikráját éreztem a lelkemben, de nem engedtem, hogy tűzzé váljon és eluralkodjon rajtam. Nem félhetek mindentől.
Megtaláltuk a lejáratot, amin egy csomó törmelék volt. Nagy nehezen elszedtük azokat onnan és felnyitottuk a lejáratott. Egy vas létra vezetett a ház belsejébe. Jade vállalkozott arra, hogy elsőnek megy. A pisztolyokat olyan helyre raktuk, ahol könnyen előtudjuk venni. Jade lassan lemászott, én pedig követtem.

Körbenéztük, majd indultunk a lépcső felé, minden egyes neszre figyelve. A lépteink halkak voltak és igyekeztünk nem nagy zajt csapni, nehogy ránk találjanak. A földszintre érve rögtön láttuk az okát, amiért nem volt egyetlen egy zombi sem a házban. Az ajtók és az ablakok be voltak barikádozva, így elzárva az utat. Hallottuk, ahogy kaparásszák a fatáblát és ez megrémisztett.

- Merre tovább? - kérdeztem suttogva.

Jade elgondolkozva tekintett az ablakokra, majd lassan megrázta a fejét és nekidőlt a betonoszlopnak. Egy kis ideig még gondolkoztunk.

- Ez veszélyes lesz, de muszáj megpróbálunk. - mondta végül és a kezébe vette a pisztolyt.

Ijedten tekintettem a szemeibe, amik a szomorúságtól és az elszántságtól csillogtak.

- Leszedjük a barikádot, aztán lelőjük azt amelyik az utunkban van és futás. - foglalta össze a tervet.

Elhúztam a szám, mert ez tényleg nagyon veszélyes.

- Nincs gránátunk véletlenül? - emeltem fel a szemöldököm, mire ő vigyorogva tekintett rám.
- Azt hiszem van. - a táskáját elővette és kutakodni kezdett, míg végül elővett egy kis fekete valamit.
- Jól van. A terv első fele az, amit mondtál. Idebent nem robbanthatunk, mert nem biztos, hogy elég stabil az épület. - magyaráztam a tartóoszlopokra tekintve.

Ő csak bólintott. Gyorsan a fadarabokhoz mentünk és elkezdtük leszedni őket, minél jobban szedtük, annál inkább nyúlkáltak befelé. Néhányat lepuffantottunk, majd amikor szabad lett az út futva menedék felé mentünk.
Jade gyorsan kihajította a gránátot, ami pár másodperc múlva robbant. A ház megremegett, de úgy tűnt még egyben marad. Néhány zombi megúszta a robbanást és felénk közeledett. Elkezdtünk rájuk lövöldözni, mire azok beterítették a földet. Megnyugodva vettük észre, hogy már nincs semmi akadály előttünk, amikor a betonoszlop halkan reccsent egyet. Törés cikázott át rajta.

- Futás! - kiáltotta Jade és megragadta a kezem.

A kijárat most hirtelen túl messzinek tűnt, de nem adtuk fel és futottunk, ahogy csak tudtunk. Éppen időben értünk ki onnan. Az épület rögtön összeroskadt. Lihegve tekintettünk hátra, majd megöleltük egymást.

- Sikerült. - suttogtam megkönnyebbülten és a húgom arcára tekintettem.

A messzeségből hangokat hallottunk és már a nap is alig nyújtott valami fényt. Gyorsan a kapitányság felé vettük az irányt és futni kezdtünk. Boldogság kerített hatalmába, ahogy egyre jobban közelítettünk a menedék felé.
Hirtelen egy puska hangja zengette be a teret, majd egy golyó süvített el a fejem mellett. A szívem rettentő gyorsan dobogott és az a tudat, hogy majdnem fejbe lőttek egyszerűen megrémisztett. Egy pillanatra megálltam, mire Jade lehúzott a földre. Újabb lövések hallatszottak, majd  a golyók a mögöttünk lévő dolgokba fúródtak.

- Ki az az állat, aki lövöldözik ránk? - sziszegte a fogai közül.

Előre tekintettem és két alakot láttam a kapitányság ajtajánál. Puskákat tartottak a kezünkben és felénk céloztak.

- Nem vagyunk az ellenségetek. - kiáltottam, Jade pedig összezavarodva tekintett rám.

Megmutattam nekik az alakokat, mire megértette.

- Szerinted beszélik a nyelvünket?
- Nem tudom. - morogta - Hé, mit lövöldöztök ránk? - ordította.

Az alakok lassan közelítettek hozzánk. Az egyik nézte a terepet, míg a másik rajtunk tartotta a tekintetét. Minél jobban közeledtek annál jobban láttam ,hogy két sráccal van dolgunk. Az egyik leguggolt hozzánk.

- Gyertek gyorsan! - húzott fel minket és futásnak eredtünk.

Amint beértünk a kapitányságra, rögtön eltorlaszolták az ajtót és lihegve dőltek a falnak. Mire egy kicsit lenyugodtunk jobban szemügyre tudtam venni a fiúkat. Annyi évesek lehettek, mint mi. Az egyiknek barna göndör haja volt és rendkívül gyönyörű zöld szeme. Az arca meglehetősen helyes volt, míg úgy is, hogy néhány karcolás volt rajta. Sejtettem, hogy ő olyan fiú lehet, akiért a lányok csak úgy bomlanak.
A másik fiúra néztem, akinek a tekintete engem fürkészett. A barna haja rövidre volt nyírva és össze-vissza állt. A szemei barnák voltak és tükrözték a jóságot, ami benne lakozott. Az ajkai teltek voltak, az álla pedig férfias, az arcát pedig kicsi borosta borította.

- Mi a fene ütött belétek? - fakadt ki magából Jade és a zöldszemű sráchoz ment.
- Azt hittük, hogy zombik vagytok. - válaszolta halk rekedtes hangon, a szemei pedig lángoltak.
- Szerinted úgy nézünk ki, mint ők?

Megforgattam a szemem, majd vigyorogva a másik srácra tekintettem, aki mosolyogva nézte őket, ahogy veszekednek.

- Hé! Fogjátok magatokat vissza! - mondtam, mire mind a kettő rám meredt.

Összehúztam magam és a fal mellé álltam. Jade folytatta a kiosztást, hogy mit is képzeltek magukról. Említette azt is, hogy majdnem fejbe lőttek engem. Én nem hibáztatom őket, hiszen nem lehettek benne biztosak, hogy nem azok vagyunk-e.

- Jade, vegyél nagy levegőt és nyugi! - álltam mellé és megfogtam a vállát, hogy elhúzzam a sráctól, aki huncutul vigyorgott, annak ellenére, hogy a húgom lekiabálta a fejét.

- Amúgy Harry Styles vagyok. - mondta végül, erre Jade csak fújtatott és leült a fal mellé.
- Én Amanda Mikaelson vagyok, ő pedig Jade, a húgom. - mondtam és megráztam a fiú kinyújtott kezét.
- Liam Payne. - mosolygott a másik srác.

Ahogy múlt az idő, úgy Jade egyre jobban kezdett ellazulni, de Harry-vel még mindig hidegen bánt. Megráztam a fejem és leültem Liam mellé, miközben Harry és Jade elmentek fegyvereket keresni. Igaz, csak azért ment vele, mert nem tudta, hogy hol vannak.

- Mi járatban vagytok itt? - kérdezte halkan Liam.

Elmeséltem neki nagyjából, hogy New Yorkba igyekszünk, hogy valamilyen katonai papírokat megszerezzünk, amik elvileg utat mutatnak a zombik kiirtásához. A szomorú részleteket nem meséltem el, mert nem voltam biztos benne, hogy kibírom-e sírás nélkül.

- Na és ti? - emeltem fel a szemöldököm.

Liam halkan sóhajtott egyet.

- Egy híres bandában voltunk, mielőtt kitört a járvány. Épp New Yorkba igyekeztünk, mivel ott kellett volna fellépnünk. A barátnőm és a bandám többi tagja busszal tette meg az utat, mi pedig úgy döntöttünk, hogy repülővel megyünk. - egy pillanatra elakadt, hogy összeszedje a gondolatait - Mire elindulhattunk volna a járvány kitört. - rázta meg a fejét kétségbeesetten - Őket szeretnénk megtalálni.
- Biztos jól vannak. - biztattam, bár nem voltam benne biztos.

Harry és Jade nem sokkal később visszatértek. A lány szája mosolyra volt húzódva és közelebb jött hozzám.

- Nézd! - tartott elém egy íjat - Ez lesz a fegyverem. Imádom.

Elvigyorodtam, majd a srácra néztem mögötte, aki kuncogott....

4. Rész - Meghalt!

Sziasztook!! :D:D Megint én lennék az.. :D:D Hát.. :D Mit is mondjak?!! :D Köszönjük szépen a kommentárt!! :D:D És sajnálom, hogy olyan régóta nincs rész... Sajnálom! :D:D Most viszont itt van!! :D:D ööö.. :D:D Igen.. :D:D Eljött ez a rész is.. :D:D Valaki megint meghalt.. :D:D De hát hogy máshogy indulna be a történet, ha Jade-nek lenne barátja?!? :D:D A következő részt megint az én drága barátnőm NicoleRed fogja hozni..! :D:D Kicsit hosszúra sikeredett, ezért ezer bocsánat.. XD :D::D De hát Jó olvasást!! :D:D 

RebekaS7 ♥ xox

* Jade *

- Ne! - tettem a kezemet Toméra - Nem csaphatunk zajt.. Ki tudja hányan vannak még itt.. Inkább menjünk tovább.
- De..
- Nem! Mennünk kell!

Megadóan bólintott, majd visszasüllyesztette a pisztolyt a helyére.
Amint igyekeztünk előre Am-ot próbáltam mindig szemmel tartani, hogy nehogy bepánikoljon, vagy akármi. A zombi nem követett minket szerencsére és többel sem találkoztunk.
Úgy félórája sétálhattunk csendben, amikor megszólalt Am.

- Mégis hogyan fogunk eljutni New York-ba? - fordult hátra hozzánk.
- Taxival.. - kuncogott fel Tom.
- Ha-ha! - ütöttem meg a hasát - Valamit majd kitalálunk. - mosolyogtam szelíden a nővéremre.

Meghúzta a vállát és megint előrefordult,de megtorpant. Érdeklődve figyeltem őt és odasiettem mellé.
Egy hatalmasat nyeltem, amikor megláttam a felén közeledő tömeget. Utálom őket.
Megfogtam Am kezét és hátrafelé kezdtem húzni.

- De arrafelé van a kapitányság... - nyöszörögte.
- Találunk oda másik utat is!! - néztem rá, majd szaladni kezdtem - Tom!! Gyere!!

A fiú nem téblábolt sokat. Megindult utánunk. Szaladtunk valahová. Néha hátranéztem és elképedtem a zombik tempóján. Próbáltam minél gyorsabban szedni a lábaimat és húzni Amandát.
A szememmel kerestem a lehetőségeket, de mindegyiket elvetettem.
Elszaladtunk egy sikátor mellett, ami felkeltette az érdeklődésemet, mert az épület oldalán egy felfelé vezető lépcső volt. Megálltam egy pillanatra, aztán arra indultam.

- Jade!! - szólt rám a barátom lihegve.
- Csak gyertek!! - fordultam feléjük, majd a nem messze lévő zombikra néztem.

Eléggé gyors tempóban jöttek, így jobbnak láttam, ha futni kezdek.
Megálltunk a sikátor előtt és azon kezdünk el agyalni, hogy miért van itt kerítés. Nézni kezdtem, hogy máshogy be lehet-e rajta jutni, amikor kinyitódott. Am mosolygott rám, majd besietett. Utána következem én és a sort Tom zárta. Épp időben. Ha egy pár másodperccel később jövünk be, akkor talán a járkálók gyomrában végezzük.
A lépcsőhöz siettünk. Elég magason volt a kezdete, mi pedig nem értük el.
Lenéztem a nővéremre, majd elmosolyodtam.

- Melyikünk a magasabb? - kérdeztem tőle.
- Mi? - ráncolta össze a homlokát - Ne hülyéskedj most! Kérlek. Ha nem látnád.. - mutogatott ujjaival a zombikra - Veszélyben vagyunk.
- Jó! - forgattam meg a szemeimet - Tom! Fel tudsz emelni addig, amíg el nem érem azt a valamit? - néztem felfelé.
- Persze.

Megéreztem, ahogy az erős karjai a csípőmet fogják közre. Pillanatok alatt fellendített a magasba én pedig azonnal nyúltam, hogy elérjem a vasat. Pár centi választott el a győzelmemtől, amikor a dühöngő zombik megzavartak, akik már majdnem beszakították a kerítést.

- Még egy kicsit feljebb. - szóltam le.

Tom lökött egyet én pedig bele bírtam kapaszkodni a vasból készült szerkezetbe. Összeszedtem minden erőmet és húzni kezdte magamat. Szerencsémre lentről is kaptam egy kis segítséget, így gyorsan felértem.
Néztem, hogy hol is van a létra, amit le tudnék engedni. Kétségbeesetten kapkodtam a fejemet, amikor megláttam. Egy pillanatra megkönnyebbültem, aztán átléptem a lyukon és a létrába kapaszkodtam.

- Szedjétek össze a holmijaitokat! - mondtam a többieknek, majd kioldottam a zárat, a létra meg süllyedni kezdett.

Pillanatok alatt leért. Ők belekapaszkodtak elől Am, hátul pedig Tom jött. A tesómnak segítettem feljönni. Ekkor hallottam, meg, hogy a zombik bedöntötték a kaput. Tomra pillantottam, aki megrémült, és gyorsabban kezdett mászni. Megfogtam a kezét és húzni kezdtem, de ugyanakkor a zombik is elkapták a lábát és rángatták le.

- Amanda!! Segíts!! - kiáltottam rá.

Ő is megragadta a karját, így már ketten húztuk. Egyre erősebben és minden erőmből próbáltam húzni.
Tom felkiáltott, mire a könnyek szúrni kezdték a szemem. Nem.. Az nem lehet. Pislogtam egyet és ránéztem. Szenvedett. Nem érdekel! Őt nem veszthetem el!

- Rúgd le őket! - kiáltottam sírva.

Tom bólintott és jobban kezdett kapálózni.
Végre sikerült kiszabadulnia. Felhúztuk magunkhoz.Szorosan magamhoz öleltem, majd arrébb másztunk. Am a létrát húzta fel, míg én Tom-ot tartottam a karjaimban.

- Mindig is itt akartam meghalni.. - suttogta, miközben a hajammal játszott, amit mindig is nagyon szeretett - A karjaidban!
- Nem akarom... - dünnyögtem a vállába.
- Jade... Nézz a lábamra.. - utasított, mire odatekintettem - Összeharapdáltak. Járóképtelen vagyok és nem mellesleg még meg is fertőztek. - mondta nagyon gyenge hangon.
- Nem veszíthetlek el téged is. - a számat óvatosan az övére helyeztem, majd megcsókoltam - Az nem lehet! - húzódtam kicsit hátrébb, a homlokomat pedig az övének döntöttem, így a könnyeim a tökéletes arcára hullottak.
- Tom... Ugye nem?!?! - térdelt le mellénk Am, majd halkan sírni kezdett.

- Lányok... Figyeljetek! - simított végig az arcomon, majd hátrébb húzódott - Vigyázzatok egymásra! Legyetek nagyon éberek és ha tudtok edzetek, próbáljatok a legjobb tudásotok szerint harcolni! Titeket kiképeztek harcosnak. - vett egy mély levegőt -  Meg tudjátok csinálni! - mosolyodott el szelíden.
- De nélküled nem fog menni. - sírásom már-már átment zokogásba.
- De! - közelebb hajolt hozzám és egy nagyon gyengéd csókot hagyott az ajkaimon - Szeretlek, és azt szeretném, ha te tennéd meg! - dünnyögte a számba.
- Nem! Nem csinálom meg még egyszer! - karoltam át a nyakát.
- Kérlek! - helyezte a kezét a derekamra, mire megint átkaroltam a nyakát és közelebb hajoltam hozzá.

Nem tudtam mit tenni. A vállának nyomtam a fejemet és sírtam, sírtam és csak sírtam. Nagyon sokat jelent számomra, most pedig... Miért van az, hogy nekem kell megölnöm azokat, akiket mindennél jobban szeretek? Miért ilyen velem az élet? Direkt ki akar velem babrálni? Utál engem? Mit vétettem én ellene?
Vettem egy mély levegőt, majd elhúzódtam Tom-tól, aki az ölembe esett.

- Megteszem.. - suttogtam pár perc után.
- Jade, ha nem akarod..
- Am.. Nekem kell!! Nézz rá.. Itt fekszik a karjaimban, már szinte eszméletlenül. - öleltem magamhoz még közelebb - Lassan elvérzik... Szeretem és megteszem.

Csigatempóban elővadásztam a pisztolyomat és remegőkézzel Tom fejéhez toltam. Összeszorítottam a fogaimat és próbáltam legyűrni magamban minden félelmet. Tudom, hogy el fogom veszteni azt az embert, akit mindennél jobban szeretek, de meg kell tennem. Neki is így lesz jobb. Békére lelhet.

- Szeretlek Jade. Mindig is szerettelek és örökké szeretni foglak. - lihegte ki a szavakat nagyon lassan - De szüntessétek meg ezt az apokalipszist és élj boldogan valakivel, akivel megtalálod a boldogságodat. Aki maga a boldogságod lesz. - mosolyodott el, majd feltolta a fejét és szinte úgy csókolt meg, hogy nem is éreztem - Ez az én utolsó kívánságom! - egy apró könnycsepp száguldott le az arcán.

- Kérlek Tom.. - a homlokomat az övének támasztottam és már nem bírtam tovább, a könnyeim ismét eláztatták az arcomat - Ne hagyj itt minket!!
- Ez már rég megtörtént. - mondta és érezte, ahogy megremeg a teste.

A zombik alattunk tomboltak. A lecsöpögő vér megőrjítette őket. Szívem szerinte egyenként téptem volna ki az agyukat. Egyre elszántabb leszek. Ezt meg kell tennem! Apáért, Tom-ért és még azokért, akik miattuk haltak meg.

- Jade. - szólalt meg Tom elfúló hangon. - Sze-ret-lek! - szótagolta, majd a kezemért nyúlt és a feje felé irányította.
- Én is szeretlek Tom! - a fejemet szorosan az övének tartottam és próbáltam visszatartani a sírást.

Még egy kis ideig csillogó tekintetével figyelt engem, aztán a teste remegni kezdett. Éreztem, ahogy kiszáll belőle az élet.
Zokogni kezdtem. Annyira fájt. Meghalt! A férfi, akit már olyan régóta szeretek, meghalt. Nem így kellett volna történnie. Egyáltalán nem!

- Jade. - simította hátamra a kezét a síró nővérem - Meg tudod tenni?
- Csak fordulj el. - bólogattam, majd megtöröltem a szemeimet.

Amanda engedelmeskedett én pedig összeszedtem minden erőmet. Vettem egy mély levegőt és Tom fejéhez tartottam a fegyvert.
Nem voltam még kész erre.
Lehajoltam hozzá és a hideg ajkaira nyomtam egy csókot. Tudtam, hogy nem fog rá reagálni, de nagyon reménykedtem benne. Szívem szerint kiáltottam volna. A bennem tátongó űr és magány elviselhetetlen. Legközelebb a saját fejembe fogok golyót repíteni.
Lassan felemeltem a fejemet, majd utoljára az ajkaiba dünnyögtem.

- Örökké!

Eltávolodtam, aztán becsuktam a szemeimet. Az ujjaimat gyengén a ravaszra tettem. Vártam. Talán arra, hogy felugorjon, hogy átöleljen és a földön fekve kínozzon, utána pedig szeretgessen és, hogy azt mondja, ez az egész csak egy rémes vicc volt.
Az emlékeke elárasztották az agyamat.
Olyan jó volt még akkor. Otthon voltunk. Tom a konyhából jött ki a kezében két pohárral. Amikor odaért hozzám leült a kanapéra, megcsókolt, majd odaadta az innivalót és megkérdezte, hogy a csók vagy a narancslé a jobb. Én pedig válaszul csak megcsókoltam.

A nosztalgiázásomból egy dörrenés szakított ki. Sírva esett ki a fegyver a kezemből. Átöleltem az élettelen testét. A fejét kezdtem el simogatni, mire a forró vére rátapadt a kezemre, ez pedig még erősebb zokogást váltott ki belőlem.

- Jade! Shh.. - nyugtatott a nővérem.
- Meghalt! - kezdtem el ringatózni Tom testével.
- Tudom! - suttogta a fülembe remegő hangon - Sajnálom, de mennünk kell! - húzódott el tőlem -  Ha tovább maradunk, akkor emberek milliói halhatnak még meg. - kezeivel a könyököm alá nyúlt és felfelé kezdett emelni.
- Szép jövő állt volna még előtte. - álltam fel végül és az ajkaimba haraptam, ahogy a falfehér testét figyeltem.
- El kell jutunk a kapitányságra. Kellenek a fegyverek. - fordított magával szembe Am, én pedig a nyakába borultam.
- Képtelen vagyok bármire is.. - áztattam el a vállát a könnyeimmel.


Ott álltunk. Alattunk a zombik dörömböltek. Tom tőlünk pár centire hevert holtan. Mi pedig egymás karjaiba borulva sírtunk. Annyira nehéz. Én nem akarom őt elengedni.

Egyetlen egy tárgyi emlékem maradt tőle, egy nyaklánc. Mégpedig az a nyaklánc, amit 17. születésnapomra adott nekem. Én azóta is hordom és vélhetően sosem fogom levenni. Főleg ezek után. A nyaklánc egyik felét én hordom, a másikat pedig ő hordta. Nálam az "I ♥", míg nála a "YOU" volt. Ez az aprócska tárgy megannyi emléket őriz. Fájdalmasat, jót, örömet, bánatot, de nem érdekel! Ha nem viselném, akkor mi emlékeztetne rá? Ebben a borzalmas világban a zombikon kívül nem valami sok minden. Én pedig nem akarom őt elfelejteni. Soha!
- Most már tényleg mennünk kell! - tolt el magától percekkel később Am.
- Akkor irány a kapitányság. - töröltem meg a szemeimet - De merre menjünk?
- Most egyenlőre a legjobb ötletem, ha felmásznánk a ház tetejére és aztán meg ... Valamit kitalálunk. - húzta meg a vállát.
- Hát akkor menjünk. - mosolyodtam el.

Amikor szedtem össze a holmijaimat egy utolsó pillantást vetettem Tomra. A könnyek megint csípni kezdték a szemeimet. Odasétáltam hozzá. A pólójából elővadásztam a nyakláncot, majd óvatosan leszedtem róla. Egy búcsúcsókot nyomtam a jéghideg ajkaira, aztán felálltam. A nyakláncot a nyakamba akasztottam és összeillesztettem őket.
Felvettem a holmijaimat, aztán arrébb mentem a pisztolyomért.
Felsóhajtottam és ránéztem Am-ra, aki már mászott felfelé. Elmosolyodtam, majd követni kezdtem őt.

3. Rész - Ébresztő!

Sziasztok :) Meghoztam a részt :) Remélem tetszik.    NicoleRed xx

Amanda szemszöge:

A nő sikolya még mindig ott csengett a fülemben, próbáltam legyűrni a sokkot, ami engem ért abban az elmúlt 20 percben, de alig ment. A levegőt kapkodva vezettem a pillantásom az ajtóra, aminek a golyóálló apró ablakán friss vér folyt le. Majdnem megbotlottam a saját lábamba, de még időben visszanyertem az egyensúlyom. A pisztolyt a kezembe szorongattam és úgy követtem Tom-ot, aki magabiztosan haladt előre. A messzeségben már láttuk az alagút végét. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy könnyebbüljek-e meg vagy kezdjek el félni. Nem tudtam, hogy milyen odakint a helyzet, már egy jó ideje nem jártam ott. Egy nagy koppanás remegtette meg az egész alagutat, erre mind a hárman hátra tekintettünk, ahol láttuk, hogy az ajtó amin bejöttünk behorpadt.

- Gyerünk! - terelgetett minket Tom előre, közben pedig nézegetett hátra.

Végre elértük a fém létrát, Jade biccentett, hogy menjek előre, de nem ment, mert a kezeim remegtek. Vettem egy mély levegőt és a pisztolyt az övemhez rakva lépkedtem fel a fokokon, mire ismét hallottuk, ahogy próbálják az ajtót feltörni. Felértem a tetejére és a kijárattól, már csak egy fém lemez választott el. Megfogtam a kereket, amivel kilehet nyitni és forgatni kezdtem, de az nem mozdult. Jade is már a létrán volt és úgy tekintett fel rám, hogy mit csinálok már ennyi ideig.

- Nem nyílik! - rángattam, de meg se moccant.

- Ne ráncigáld! - kiáltott oda Tom és az ajtóra célzott.

Próbáltam le nyugodni és úgy forgatni, egy pillanatra elakadt, majd simán tudtam tekerni. Felsóhajtottam és felnyomtam a csapóajtó féleséget, mire a fény miatt majdnem kisült a szemem. Gyorsan körbekémleltem a helyet esetleges zombik után, de szerencsénkre pont nem voltak. Kimásztam onnan és miután felálltam elővettem a pisztolyt és úgy nézegettem a dolgokat, miközben Jade is kijött.

- Tom!

- Basszus! - morogta és hallottuk, hogy a lent lévő ajtó kidől és nagy puffanással le ér a földre.

- Gyere ki onnan! - sikította Jade és letérdelt az alagút kijáratához.

Mellé mentem és letekintettem. Tom gyorsan lépkedett fel a fokokon épen mielőtt az egyik zombi elkapta volna lábát. Jade-del kisegítettük onnan, majd a tetőt visszacsaptuk, így azok nem tudtak kijönni onnan.

- Húzzunk innen!

Tom megragadta Jade kezét, aki ez enyémet fogta meg és úgy kezdtünk el futni valami menedék felé. Szerencsére találtunk egy üresen álló házat és odamentünk. A város teljesen néptelen volt és romhalmaz. Látszott a pusztulás mindenfelé, ahogy néztem a kihalt várost, nem voltam benne biztos, hogy van ott valaki, aki élhet.

Tom bebarikádozta az ajtót és az ablakokat, majd leültünk az ott talált bútor maradványokra és néztünk magunk elé. Már nem kellett semmitől sem futnunk és ez szabad utat adott a történtek átgondolására, amit egyáltalán nem akartam. A szemeim hirtelen könnyesek lettek és már alig láttam, minden homályos volt. Magam előtt láttam aput, ahogy holtan fekszik a földön. A kezeim megremegtek az emlék miatt. Miért kellett elveszítenünk őt? Éreztem,hogy már nem járok messze attól, hogy zokogva a földre essek. Az arcomat a kezembe temettem és próbáltam lenyugodni és a képeket kitörölni a fejemből, de nehezen ment. Hirtelen megéreztem, ahogy Jade odabújik hozzám és átölel.

- Hiányzik. - mondtam halkan,miközben ő a hátamat simogatta.

- Nekem is.

Beletelt egy kis időbe, amíg lenyugodtam, majd miután ez megtörtént a dolgokat kezdtük el megbeszélni. Elmondtuk Tom-nak, hogy el kell jutnunk New York-ba, mert ott vannak a katonai papírok, amiket muszáj megszereznünk. Végül elhatároztuk, hogy holnap korán reggel indulunk, amint fel kelt a Nap. Az éjszaka nem telt valami jól, mivel a földön kellett aludnunk, ami egyáltalán nem volt kényelmes, ráadásul a kintről jövő hangok is megijesztettek. Olyanok voltak, mintha valaki csontokat ropogtatna, illetve még csoszogást is lehetett hallani. Felváltva őrködtünk, ketten aludtunk, míg a harmadik a puskával a kezében 1 óráig ébren maradt és figyelte a dolgokat odakint. Az enyém volt az utolsó őrség, így az én feladatom volt, hogy felébresszem a többieket, amikor már mindent bevilágított a felkelő Nap fénye.

- Jade,Tom. Ébresztő. - mondtam nekik, közben pedig rázogatni kezdtem őket.

Jade lassan kinyitotta a szemét és pislogni kezdett, hogy jobban hozzá szokjon a fényhez. A fiú még mindig aludt, mire a húgom egy kicsit meglökte, erre ő nyöszörögni kezdett és felült.

- Fél óra múlva indulunk. - tájékoztatott bennünket, aztán pedig az ablakhoz igyekezett, hogy kinézzen rajta.

- Kéne valami kaja. - simogatta a hasát Jade, az enyém pedig korogni kezdett.

- A táskámban van két szendvics.

Tom elővette őket és átnyújtotta, amikor felajánlottuk, hogy elfelezzük vele csak legyintett és mondta, hogy együk csak. Miután megreggeliztünk és mindent elrendeztünk, készen álltunk, hogy elhagyjuk a menedékünket. A srác elvette onnan a barikádot és átsegített minket a törmeléken és indultunk lefelé a lépcsőn. Próbáltunk ügyelni arra, hogy ne adjunk ki hangot. Amint kiértünk az utcára a pisztolyokkal a kezünkben néztünk szét, majd Tom-ra.

- Merre? - kérdeztem halkan, mire elővett egy iránytűt.

- Kelet felé. - mutatott egyenesen, majd a fejére húzta a kapucniját és megindult.

Követtük őt, miközben nézegettünk a hátunk mögé, hátha követnek minket. Az volt a gondom, hogy nem sok mindent tudtam a zombikról, inkább Jade volt az, akit nagyon érdekeltek és mindent megakart róluk tudni, én inkább csak örültem neki, hogy még nagyon nem láttam egyet sem. De most már bánom, hogy nem kérdezősködtem róluk, amikor még lehetett.

Miközben haladtunk előre gondolkodva néztem Jade-et és Tom-ot. Már egy jó ideje együtt vannak, amikor mondta, hogy összejött Tom-mal, az első gondolatom az volt, hogy ez nem lesz valami hosszú életű, hiszen teljesen különböző a személyiségük, Jade ahogy múltak a hetek kezdtem egyre jobban megismerni azt a Tom-ot, akibe Jade beleszeretett és rá kellett jönnöm, hogy teljesen összepasszolnak. Bárcsak nekem is lenne egy ilyen kapcsolatom, mint az övéké, gondoltam magamban, majd hirtelen megráztam a fejem. Hogy is lehetne ilyen kapcsolatom, ha életveszélyben vagyunk? És még ilyeneken gondolkodok.

Hirtelen halk lépteket hallottam a jobb oldalam felől, mire odapillantottam és egy nagy romhalmaz épületet láttam, ahonnan egy zombi közeledett felénk. Nyeltem egyet és megkocogtattam Jade hátát és arra felé mutattam, ahol láttam azt az izét. Rögtön megálltunk, Tom arra felé kezdett célozni, de nem lőtt, várta, hogy mi lesz a zombi következő lépése...