6. Rész - SOHA!

Na szóval akkor sziasztok!! :D:D Már megint én pofáznék.. XD :D:D A rész gyorsaságát köszönjétek annak, hogy (1.) Ma van a mi kis Liam PER-FECT Payne-ünk 20. szülinapja *-* Isten éltesse sokáig *-* <3 (2.) Hogy Nicole az előző részt annyira jóra írta meg, hogy teljesen megőrültem tőle.. :D:D Szóval addig írd, amíg van ( 2 gramm... érezd az ütemet... ) Jóóóó.. xD Befogtam.. XDD :D:D 

Úgy a szívemhez nőtt ez a rész :'333 Olyan megható Jarry jelenet van benne :')) xDD :D:D Nekem CSAK az tetszik.. :D:D És ma olyan hülye napom van.. :D:D Valószínűleg az agyamra ment a takarítás.. xDD :D:D De nem is beszélek többet.. :D:D A következő részért Nicole-t zaklassátok!! :D:D Csók és jó olvasást!! :D:D <3

RebekaS7 ♥ xox

* Jade *

- Mikor ettetek utoljára? Nem vagytok éhesek? - állt elénk a rövid hajú srác, akinek már nem emlékszem a nevére.
- Még reggel és de! Én az vagyok. - mondta Am, mire abbahagytam a késsel való játékot és letettem a földre.
- Basszus! Nehogy éhen haljatok. Mindjárt hozok is valamit. - hallottam pár elhalkuló léptet, azután pedig éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet.
- Jól vagy? - nézett rám a hatalmas zöld szemeivel.

Meghúztam a vállamat és halványan elmosolyodtam. Végül is teljesen mindegy, hogy mit mondok neki. Ha azt mondom, hogy nincs semmi baj, akkor tudni fogja, hogy hazudok. Ha pedig azt, hogy nem, semmi sincs rendben, akkor meg semmit sem tud tenni az ügy érdekében. Így jobb, ha nem is mondok semmit. Pár nap és talán túlteszem magam ezeken és elfogadom a tényt, hogy Ők már nincsenek itt. Árvák vagyunk egy kegyetlen világban.

- Tessék lányok! - hallottam meg megint a srác hangját, aki az imént ment el.
- Köszi. - mosolygott rá Am és elvette tőle a szendvicseket(?) meg azt a 2 üveget is - Tessék Jade! - nyújtott át nekem egyet, de én csak megráztam a fejemet.
- Nem vagyok éhes! - húztam el a számat.
- De.. De.. Enned kell!! - nyomta hozzám még közelebb.
- Nem! - kacsintottam rá, majd a kezére fektettem az enyémet és eltoltam magamtól - Inkább gyakorolok egyet! - álltam fel vigyorogva.

Megfordultam és a falnak döntött íjamat megragadtam és még fogtam hozzá pár nyilat, azután pedig a földön heverő késemet, amit rögtön a zsebembe is dobtam. Visszafordultam Am-hoz, aki nagyon csúnyán nézett rám. Megforgattam a szemeimet, leguggoltam hozzá és megsimogattam a vállát. Felálltam, majd egyből az emelet felé indultam.

A helyiség ahol voltunk, pont annyira volt kivilágítva, hogy elérjünk A pontból a B-be.
Nagy nehezen, de eljutottam a lépcsőhöz, amikor eszembe jutott, hogy van egy kis zseblámpa a zsebemben. A homlokomra csaptam és kínomban nevetni kezdtem magamon.
Elővettem a zseblámpát és világítani kezdtem vele. Felértem és a hatalmas sötétséggel találkoztam. A gyomrom egy percre összerándult, azután bevilágítottam a területet és elindultam valamerre.

Az arcomat megcsapta a friss és kellemesen hideg fuvallat. Még a hideg is kirázott, amikor a bőrömhöz ért. Kinyitottam a szemeimet és jobban szemügyre vettem az utcát. A lámpák itt-ott égtek, így volt egy-két zombi, akik erre mászkáltak. Én egy hatalmas erkélyen álltam. Gondolom a kapitány szobájából nyílik ez az ajtó, ami ide vezetett. Meghúztam a vállam, hisz ugyan mindegy, úgy sem maradunk itt sokáig Amandával.

Mélyen beszívtam a levegőt, utána pedig leültem. A lábaimat kidugtam a rácsok közt, az íjamat és a nyilakat magam mellé raktam. Kezeimmel megragadtam a vasrudakat, a fejemet pedig nekidöntöttem a hideg fémnek.
Az emlékek megrohamozták az agyamat és nem hagytak egész éjjel nyugodni. Végig sírtam és gyászoltam az éjszakát. Én nem tudom őket elengedni. Nem is akarom! De itt van Amanda. A nővérem. Az egyetlenem, amim maradt. Őt meg kell védenem, segítenem tűzön-vízen.

- Itt vagytok? - nyöszörögtem a levegőbe - Annyira hiányoztok! - megcsuklott a hangom és nem tudtam percekig megszólalni - Helyes amit teszek? - fejemet egyre jobban toltam neki a vasnak - Vagy csak egyszerűen tovább kéne lépnem, mint ahogy eddig is? - megtöröltem a szemeimet, azután felemeltem a fejemet és a hajnali szürkés égboltot kezdtem el kémlelni - Régen itt voltatok nekem ti és általatok lettem én is erősebb. - csendben maradtam és hallgattam, hátha kapok valami választ, de semmi - Úgy könnyebb volt. De már nem vagytok itt! Tudom! - hallgattam el egy perc erejéig -  Nemsokára kiheverem, továbblépek és mindenemmel azon leszek, hogy másoknak ne kelljen szenvedniük a zombik miatt. - egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra - Ígérem, nemsokára találkozunk! Szeretlek titeket! - suttogtam a levegőbe, majd lehunyt szemekkel hanyatt dőltem.

Talán 1 órával később a Nap elkezdte melegíteni a hideg bőrömet. Kinyitottam a szemeimet és felültem. Először az égre tekintettem. Volt rajta néhány csúnya felhő, de nem volt annyira vészes.
Beletúrtam a hajamba, ami rögtön vissza is esett a vállamra. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy Tom mennyire szeretett a szőke fürtjeimmel játszani.
Megráztam a fejemet és felálltam. Kicsit megimbolyogtam. A látásom elfeketedett, így nem láttam semmit sem. A fülem zúgni kezdett. Az agyam sípolt, nekem pedig annyi erőm se volt, hogy azon gondolkodjak, mit is csináljak.
Kinyújtottam a kezem, ami beleütközött a korlátba. Erősen megmarkoltam és vártam, míg el nem múlik ez az érzés.

- Imádom amikor leesik a vérnyomásom! - csavartam meg a fejemet.

Körbetekintettem az utcán. Szinte semmit sem láttam. Úgy látszik nem tett jót, hogy alig aludtam valamit este.
Viszont elég sok zombi mászkál errefelé.

- Tökéletes! - vigyorodtam el.

Összecsaptam a kezeimet és az íjam felé fordultam. Szerencsére még mindig ugyan ott volt, mint tegnap. Lehúztam a jobb kezemről az egyik hajgumimat és összefogtam a szőke tincseimet.
Felvettem a kis fegyveremet, meg hozzá egy nyilat is és már kezdődhetett is a móka. A járkálók felé fordultam. Elég sokan mászkáltak. Hogyan fogunk mi innen kijutni?
Megráztam a fejemet és próbáltam kiszemelni egyet. Felemeltem az íjat, hogy kicsit szokjam azt. Nem mondhatni túl könnyűnek. Nehezebb, mint egy pisztoly, de sokkal könnyebb, egy komolyabb fegyvernél. Sőt.. Alig ad ki hangot. Egyszerűen csak tökéletes és én imádom!
Régen íjaztunk Tommal és apuval, de mára szerintem már elfelejtettem. Kis gyakorlás és talán újra belejövök.

Megtaláltam. Egy halott nőt szemeltem ki. Felemeltem, elhelyeztem egy nyilat és rácéloztam. Vettem egy mély levegőt és még mielőtt lőttem volna, két kéz simult a derekamra. Hirtelenjében még levegőt is elfelejtettem venni. A szívem leállt egy pillanatra, majd olyan gyorsan kezdett el verni, mint még talán soha. A fejét közelebb tolta hozzám. A lehelete a fülemnek csapódott. A hideg kirázott. Egy boldog mosoly jelent meg az arcomon, de még mielőtt megfordultam volna, hogy a karjaiba ugorjak, meghallottam a hangját. A szívem ott hasadt ketté. Az arcom eltorzult és próbáltam lenyugtatni magam.

- Megtanítsalak lőni? - dörmögte, miközben az orra nekiütközött a fülemnek.
- Boldogulok egyedül is! - mordultam rá, aztán valahogy ellöktem magamtól.
- Kétlem!
- Figyelj és tanulj! - forgattam meg a szemeimet.

Újra a célpontomra koncentráltam. A húrt még jobban megfeszítettem. Próbáltam kiszámítani, hogy hova mehet. Nem volt túl aktív, így mondhatni, hogy könnyű dolgom volt. Elengedtem a nyilat, majd vártam egy keveset. Másodpercek múlva a nyíl pontosan a zombi fejébe vésődött. Letettem az íjat, elmosolyodtam, majd a göndörke felé fordultam.

- Nem rossz! Tízből olyan - billegettem a kézfejét - hetes.
- Hát te nem vagy normális! - forgattam meg ismét a szemeimet, azután próbáltam elmenni mellette, de megfogta a kezemet, így feltartva engem.
- Ugyan már! Jó volt, de miért vagy ilyen? - mosolygott rám.
- Talán mert majdnem megöltél minket? - emeltem fel a szemöldökeimet.
- Te is így tettél volta! - összehúzta a szemöldökeit és úgy nézett engem.
- Ne vedd olyan biztosra. - jutalmaztam meg egy grimasszal.
- Aha! - szűkítette össze a szemeit, másodpercekkel később a vonásai ellágyultak a tekintetét pedig lejjebb vezette - Csinos nyaklánc! - elmosolyodott, azután pedig csak azt vettem észre, hogy a kezében forgatja azt.

Az agyam lángokba borult. Nem tudtam ellenállni. Az összes felgyülemlett méreg és düh egyszerre szabadult ki a testemből. Ő lett az áldozat. Nem tudtam már megállítani magam. A jobb kezem életre kelt. Olyan sebességgel indult el, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Átszelte a kettőnk közt lévő távolságot és a zöldszemű srác arcán kötött ki a tenyerem. Egy hatalmas csattanás kíséretében állt meg. A nyaka megbicsaklott, a testtartása meggörnyedt, az arca pedig elfordult. A tenyerem bizseregni kezdett. Láttam, ahogy az arcához kap. De ez még nem volt elég. Mérhetetlen düht éreztem. Az agyam elpattan én pedig kiabálni kezdtem.

- Soha többet ne érj a nyakláncomhoz! - kiáltottam el magam, de ő csak az arcát fogva nézett el a másik irányba - SOHA! - ordítottam torkaszakadtából.

A testem megremegett. Éreztem, hogy milliméterek választanak el attól, hogy lelökjem az erkélyről és megetessem a zombikkal. Ökölbe szorítottam a kezeimet és lefeszítettem a testem mellé a karjaimat. Mély levegőket vettem és figyeltem őt.
Lassan felegyenesedett, majd rám emelte a sötét tekintetét, amit álltam. Épp szólásra nyitott a száját, amikor meghallottam a nővérem hangját.

- Jade! - simította a kezét a jobb vállamra, mire odanéztem - Mi történt? - ráncolta össze a homlokát.

Egy percre elgondolkodtam, hogy mi is törtét. Mindent lepörgettem az agyamban, majd a nyakláncomra helyeztem a tenyeremet. Az ajkaim megremegtek, így ráharaptam az alsóra. Halványan elmosolyodtam, azután pedig egy picit húztam a vállamon és Am nyakába borultam.

- Annyira hiányoznak. - nyöszörögtem, miközben arra figyeltem, hogy nehogy sírjak, de ez nem jött össze, és legurult az első könnycsepp, aztán a következő, így persze a többi sem maradhatott el.
- Tudom! - simított végig a hajamon, újra és újra - Nekem is rettenetesen hiányoznak. - most már szorosan ölelte a vállaimat.
- Sajnálom. - húzódtam el tőle, majd elindultam hátrafelé.

Elhaladtam a rövid hajú srác mellett, aki elképedve nézte az eseményeket. Én csak lenéztem a földre. A zsebembe nyúltam, keresni kezdtem a kést, amit még este tettem oda.
Végre megtaláltam. Kirántottam, azután a hajamhoz vezettem. Megálltam a folyosón és a falnak dőltem. Kiengedtem a hajamat, utána megragadtam egy tincset és levágtam. Ezt követte a következő és az azutáni. Mindeközben sírtam, zokogtam. Minden homályos volt. Semmit sem láttam. Csak éreztem és egyes egyedül csakis fájdalmat! Elképzelhetetlen fájdalmat. Egy lyuk van a mellkasomban, amit már soha senki sem fog betölteni.

5. Rész - Két alak

Sziasztok :) Köszönjük szépen a kommenteket <3  NicoleRed xx

Amanda szemszöge:

Az épületek tetején mászkálgatva igyekeztünk a kapitányság felé, ahol elvileg eléggé védett a hely, így tudunk ott éjszakázni, illetve vannak ott fegyverek. Igaz, hogy van nálunk már fegyver, de ezek igencsak rosszak és ott lehetséges, hogy vannak normálisak.
Jade rettentően le volt törve ,nem is csodálom, hiszen most vesztette el a szerelmét, ráadásul meglehetősen tragikusan.

- Jól vagy? - kérdeztem tőle halkan, mert az elmúlt fél órában szinte meg se szólalt.

Lassan bólintott és Tom nyakláncára fektette a kezét, ami a nyakában lógott. Vettem egy mély levegőt és megöleltem.

- Minden rendbe fog jönni. - mondtam neki, de ő lassan megrázta a fejét.
- Őket már nem hozhatjuk vissza. - nyöszörögte, majd letekintett a ház tetejéről.

A zombik egész úton követtek minket, de szerencsére még nem találtak felvezető utat, így biztonságban voltunk, csak azt nem tudtuk meddig. Minél hamarabb el kell érnünk a kapitányságra.
A következő ház tetejére tekintettem, ami körülbelül 3 méterre lehetett tőlünk. Fújtatva a hajamba túrtam és gondolkoztam, hogy vajon hogyan is juthatnánk át, hiszen olyan nagyot nem tudunk ugrani.

- Van valami ötleted? - pillantottam a húgomra, aki épen a lemenő napot nézte, ahogy mindent bearanyoz a fénye.

- Tom éppen naplementekor csókolt meg először.

Felsóhajtottam és a vállára tettem kezem. Úgy látszik át kell vennem a szokásos feladatát. Ő sokkal erősebb lelkileg, mint én és ez mindig a javára is vállt, de úgy látszik ezt már nem viselte el. Meg is értem. Apu és Tom miatt én is nagyon rosszul érzem magam, de rá kellett jönnöm, hogy mi vagyunk az emberiség utolsó reménye és nem szabad a figyelmünknek elterelődni a célunktól.

- Mennünk kell tovább, míg be nem sötétedik.

Lassan felém fordult és láttam a könnyeit, ahogy lassan legurulnak az arcán. Bólintott és imbolyogva felállt.

- Nincs itt valami, amin átmehetünk? - körbe tekintett a tetőn, ahol volt néhány fadarab, de mind rövidnek tűnt.
- Melyik is a kapitányság?

Néztem körbe és keresgéltem a mi házunk után, de csak romhalmazt láttam. Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna a város közepén.

- Az ott! - mutatott egy közelben lévő épületre, ami nagyjából még egyben is állt.
- Szerinted eltudunk addig futni?
- Meglehet. - húzta meg a vállát, aztán letekintett ismét.
- Jól van, akkor hajrá. - morogtam.

A bejáratot kerestem, ahol bemehetünk a házba és onnan pedig ki az utcára, ahol tucatjával vannak a zombik. A félelem egy kis szikráját éreztem a lelkemben, de nem engedtem, hogy tűzzé váljon és eluralkodjon rajtam. Nem félhetek mindentől.
Megtaláltuk a lejáratot, amin egy csomó törmelék volt. Nagy nehezen elszedtük azokat onnan és felnyitottuk a lejáratott. Egy vas létra vezetett a ház belsejébe. Jade vállalkozott arra, hogy elsőnek megy. A pisztolyokat olyan helyre raktuk, ahol könnyen előtudjuk venni. Jade lassan lemászott, én pedig követtem.

Körbenéztük, majd indultunk a lépcső felé, minden egyes neszre figyelve. A lépteink halkak voltak és igyekeztünk nem nagy zajt csapni, nehogy ránk találjanak. A földszintre érve rögtön láttuk az okát, amiért nem volt egyetlen egy zombi sem a házban. Az ajtók és az ablakok be voltak barikádozva, így elzárva az utat. Hallottuk, ahogy kaparásszák a fatáblát és ez megrémisztett.

- Merre tovább? - kérdeztem suttogva.

Jade elgondolkozva tekintett az ablakokra, majd lassan megrázta a fejét és nekidőlt a betonoszlopnak. Egy kis ideig még gondolkoztunk.

- Ez veszélyes lesz, de muszáj megpróbálunk. - mondta végül és a kezébe vette a pisztolyt.

Ijedten tekintettem a szemeibe, amik a szomorúságtól és az elszántságtól csillogtak.

- Leszedjük a barikádot, aztán lelőjük azt amelyik az utunkban van és futás. - foglalta össze a tervet.

Elhúztam a szám, mert ez tényleg nagyon veszélyes.

- Nincs gránátunk véletlenül? - emeltem fel a szemöldököm, mire ő vigyorogva tekintett rám.
- Azt hiszem van. - a táskáját elővette és kutakodni kezdett, míg végül elővett egy kis fekete valamit.
- Jól van. A terv első fele az, amit mondtál. Idebent nem robbanthatunk, mert nem biztos, hogy elég stabil az épület. - magyaráztam a tartóoszlopokra tekintve.

Ő csak bólintott. Gyorsan a fadarabokhoz mentünk és elkezdtük leszedni őket, minél jobban szedtük, annál inkább nyúlkáltak befelé. Néhányat lepuffantottunk, majd amikor szabad lett az út futva menedék felé mentünk.
Jade gyorsan kihajította a gránátot, ami pár másodperc múlva robbant. A ház megremegett, de úgy tűnt még egyben marad. Néhány zombi megúszta a robbanást és felénk közeledett. Elkezdtünk rájuk lövöldözni, mire azok beterítették a földet. Megnyugodva vettük észre, hogy már nincs semmi akadály előttünk, amikor a betonoszlop halkan reccsent egyet. Törés cikázott át rajta.

- Futás! - kiáltotta Jade és megragadta a kezem.

A kijárat most hirtelen túl messzinek tűnt, de nem adtuk fel és futottunk, ahogy csak tudtunk. Éppen időben értünk ki onnan. Az épület rögtön összeroskadt. Lihegve tekintettünk hátra, majd megöleltük egymást.

- Sikerült. - suttogtam megkönnyebbülten és a húgom arcára tekintettem.

A messzeségből hangokat hallottunk és már a nap is alig nyújtott valami fényt. Gyorsan a kapitányság felé vettük az irányt és futni kezdtünk. Boldogság kerített hatalmába, ahogy egyre jobban közelítettünk a menedék felé.
Hirtelen egy puska hangja zengette be a teret, majd egy golyó süvített el a fejem mellett. A szívem rettentő gyorsan dobogott és az a tudat, hogy majdnem fejbe lőttek egyszerűen megrémisztett. Egy pillanatra megálltam, mire Jade lehúzott a földre. Újabb lövések hallatszottak, majd  a golyók a mögöttünk lévő dolgokba fúródtak.

- Ki az az állat, aki lövöldözik ránk? - sziszegte a fogai közül.

Előre tekintettem és két alakot láttam a kapitányság ajtajánál. Puskákat tartottak a kezünkben és felénk céloztak.

- Nem vagyunk az ellenségetek. - kiáltottam, Jade pedig összezavarodva tekintett rám.

Megmutattam nekik az alakokat, mire megértette.

- Szerinted beszélik a nyelvünket?
- Nem tudom. - morogta - Hé, mit lövöldöztök ránk? - ordította.

Az alakok lassan közelítettek hozzánk. Az egyik nézte a terepet, míg a másik rajtunk tartotta a tekintetét. Minél jobban közeledtek annál jobban láttam ,hogy két sráccal van dolgunk. Az egyik leguggolt hozzánk.

- Gyertek gyorsan! - húzott fel minket és futásnak eredtünk.

Amint beértünk a kapitányságra, rögtön eltorlaszolták az ajtót és lihegve dőltek a falnak. Mire egy kicsit lenyugodtunk jobban szemügyre tudtam venni a fiúkat. Annyi évesek lehettek, mint mi. Az egyiknek barna göndör haja volt és rendkívül gyönyörű zöld szeme. Az arca meglehetősen helyes volt, míg úgy is, hogy néhány karcolás volt rajta. Sejtettem, hogy ő olyan fiú lehet, akiért a lányok csak úgy bomlanak.
A másik fiúra néztem, akinek a tekintete engem fürkészett. A barna haja rövidre volt nyírva és össze-vissza állt. A szemei barnák voltak és tükrözték a jóságot, ami benne lakozott. Az ajkai teltek voltak, az álla pedig férfias, az arcát pedig kicsi borosta borította.

- Mi a fene ütött belétek? - fakadt ki magából Jade és a zöldszemű sráchoz ment.
- Azt hittük, hogy zombik vagytok. - válaszolta halk rekedtes hangon, a szemei pedig lángoltak.
- Szerinted úgy nézünk ki, mint ők?

Megforgattam a szemem, majd vigyorogva a másik srácra tekintettem, aki mosolyogva nézte őket, ahogy veszekednek.

- Hé! Fogjátok magatokat vissza! - mondtam, mire mind a kettő rám meredt.

Összehúztam magam és a fal mellé álltam. Jade folytatta a kiosztást, hogy mit is képzeltek magukról. Említette azt is, hogy majdnem fejbe lőttek engem. Én nem hibáztatom őket, hiszen nem lehettek benne biztosak, hogy nem azok vagyunk-e.

- Jade, vegyél nagy levegőt és nyugi! - álltam mellé és megfogtam a vállát, hogy elhúzzam a sráctól, aki huncutul vigyorgott, annak ellenére, hogy a húgom lekiabálta a fejét.

- Amúgy Harry Styles vagyok. - mondta végül, erre Jade csak fújtatott és leült a fal mellé.
- Én Amanda Mikaelson vagyok, ő pedig Jade, a húgom. - mondtam és megráztam a fiú kinyújtott kezét.
- Liam Payne. - mosolygott a másik srác.

Ahogy múlt az idő, úgy Jade egyre jobban kezdett ellazulni, de Harry-vel még mindig hidegen bánt. Megráztam a fejem és leültem Liam mellé, miközben Harry és Jade elmentek fegyvereket keresni. Igaz, csak azért ment vele, mert nem tudta, hogy hol vannak.

- Mi járatban vagytok itt? - kérdezte halkan Liam.

Elmeséltem neki nagyjából, hogy New Yorkba igyekszünk, hogy valamilyen katonai papírokat megszerezzünk, amik elvileg utat mutatnak a zombik kiirtásához. A szomorú részleteket nem meséltem el, mert nem voltam biztos benne, hogy kibírom-e sírás nélkül.

- Na és ti? - emeltem fel a szemöldököm.

Liam halkan sóhajtott egyet.

- Egy híres bandában voltunk, mielőtt kitört a járvány. Épp New Yorkba igyekeztünk, mivel ott kellett volna fellépnünk. A barátnőm és a bandám többi tagja busszal tette meg az utat, mi pedig úgy döntöttünk, hogy repülővel megyünk. - egy pillanatra elakadt, hogy összeszedje a gondolatait - Mire elindulhattunk volna a járvány kitört. - rázta meg a fejét kétségbeesetten - Őket szeretnénk megtalálni.
- Biztos jól vannak. - biztattam, bár nem voltam benne biztos.

Harry és Jade nem sokkal később visszatértek. A lány szája mosolyra volt húzódva és közelebb jött hozzám.

- Nézd! - tartott elém egy íjat - Ez lesz a fegyverem. Imádom.

Elvigyorodtam, majd a srácra néztem mögötte, aki kuncogott....

4. Rész - Meghalt!

Sziasztook!! :D:D Megint én lennék az.. :D:D Hát.. :D Mit is mondjak?!! :D Köszönjük szépen a kommentárt!! :D:D És sajnálom, hogy olyan régóta nincs rész... Sajnálom! :D:D Most viszont itt van!! :D:D ööö.. :D:D Igen.. :D:D Eljött ez a rész is.. :D:D Valaki megint meghalt.. :D:D De hát hogy máshogy indulna be a történet, ha Jade-nek lenne barátja?!? :D:D A következő részt megint az én drága barátnőm NicoleRed fogja hozni..! :D:D Kicsit hosszúra sikeredett, ezért ezer bocsánat.. XD :D::D De hát Jó olvasást!! :D:D 

RebekaS7 ♥ xox

* Jade *

- Ne! - tettem a kezemet Toméra - Nem csaphatunk zajt.. Ki tudja hányan vannak még itt.. Inkább menjünk tovább.
- De..
- Nem! Mennünk kell!

Megadóan bólintott, majd visszasüllyesztette a pisztolyt a helyére.
Amint igyekeztünk előre Am-ot próbáltam mindig szemmel tartani, hogy nehogy bepánikoljon, vagy akármi. A zombi nem követett minket szerencsére és többel sem találkoztunk.
Úgy félórája sétálhattunk csendben, amikor megszólalt Am.

- Mégis hogyan fogunk eljutni New York-ba? - fordult hátra hozzánk.
- Taxival.. - kuncogott fel Tom.
- Ha-ha! - ütöttem meg a hasát - Valamit majd kitalálunk. - mosolyogtam szelíden a nővéremre.

Meghúzta a vállát és megint előrefordult,de megtorpant. Érdeklődve figyeltem őt és odasiettem mellé.
Egy hatalmasat nyeltem, amikor megláttam a felén közeledő tömeget. Utálom őket.
Megfogtam Am kezét és hátrafelé kezdtem húzni.

- De arrafelé van a kapitányság... - nyöszörögte.
- Találunk oda másik utat is!! - néztem rá, majd szaladni kezdtem - Tom!! Gyere!!

A fiú nem téblábolt sokat. Megindult utánunk. Szaladtunk valahová. Néha hátranéztem és elképedtem a zombik tempóján. Próbáltam minél gyorsabban szedni a lábaimat és húzni Amandát.
A szememmel kerestem a lehetőségeket, de mindegyiket elvetettem.
Elszaladtunk egy sikátor mellett, ami felkeltette az érdeklődésemet, mert az épület oldalán egy felfelé vezető lépcső volt. Megálltam egy pillanatra, aztán arra indultam.

- Jade!! - szólt rám a barátom lihegve.
- Csak gyertek!! - fordultam feléjük, majd a nem messze lévő zombikra néztem.

Eléggé gyors tempóban jöttek, így jobbnak láttam, ha futni kezdek.
Megálltunk a sikátor előtt és azon kezdünk el agyalni, hogy miért van itt kerítés. Nézni kezdtem, hogy máshogy be lehet-e rajta jutni, amikor kinyitódott. Am mosolygott rám, majd besietett. Utána következem én és a sort Tom zárta. Épp időben. Ha egy pár másodperccel később jövünk be, akkor talán a járkálók gyomrában végezzük.
A lépcsőhöz siettünk. Elég magason volt a kezdete, mi pedig nem értük el.
Lenéztem a nővéremre, majd elmosolyodtam.

- Melyikünk a magasabb? - kérdeztem tőle.
- Mi? - ráncolta össze a homlokát - Ne hülyéskedj most! Kérlek. Ha nem látnád.. - mutogatott ujjaival a zombikra - Veszélyben vagyunk.
- Jó! - forgattam meg a szemeimet - Tom! Fel tudsz emelni addig, amíg el nem érem azt a valamit? - néztem felfelé.
- Persze.

Megéreztem, ahogy az erős karjai a csípőmet fogják közre. Pillanatok alatt fellendített a magasba én pedig azonnal nyúltam, hogy elérjem a vasat. Pár centi választott el a győzelmemtől, amikor a dühöngő zombik megzavartak, akik már majdnem beszakították a kerítést.

- Még egy kicsit feljebb. - szóltam le.

Tom lökött egyet én pedig bele bírtam kapaszkodni a vasból készült szerkezetbe. Összeszedtem minden erőmet és húzni kezdte magamat. Szerencsémre lentről is kaptam egy kis segítséget, így gyorsan felértem.
Néztem, hogy hol is van a létra, amit le tudnék engedni. Kétségbeesetten kapkodtam a fejemet, amikor megláttam. Egy pillanatra megkönnyebbültem, aztán átléptem a lyukon és a létrába kapaszkodtam.

- Szedjétek össze a holmijaitokat! - mondtam a többieknek, majd kioldottam a zárat, a létra meg süllyedni kezdett.

Pillanatok alatt leért. Ők belekapaszkodtak elől Am, hátul pedig Tom jött. A tesómnak segítettem feljönni. Ekkor hallottam, meg, hogy a zombik bedöntötték a kaput. Tomra pillantottam, aki megrémült, és gyorsabban kezdett mászni. Megfogtam a kezét és húzni kezdtem, de ugyanakkor a zombik is elkapták a lábát és rángatták le.

- Amanda!! Segíts!! - kiáltottam rá.

Ő is megragadta a karját, így már ketten húztuk. Egyre erősebben és minden erőmből próbáltam húzni.
Tom felkiáltott, mire a könnyek szúrni kezdték a szemem. Nem.. Az nem lehet. Pislogtam egyet és ránéztem. Szenvedett. Nem érdekel! Őt nem veszthetem el!

- Rúgd le őket! - kiáltottam sírva.

Tom bólintott és jobban kezdett kapálózni.
Végre sikerült kiszabadulnia. Felhúztuk magunkhoz.Szorosan magamhoz öleltem, majd arrébb másztunk. Am a létrát húzta fel, míg én Tom-ot tartottam a karjaimban.

- Mindig is itt akartam meghalni.. - suttogta, miközben a hajammal játszott, amit mindig is nagyon szeretett - A karjaidban!
- Nem akarom... - dünnyögtem a vállába.
- Jade... Nézz a lábamra.. - utasított, mire odatekintettem - Összeharapdáltak. Járóképtelen vagyok és nem mellesleg még meg is fertőztek. - mondta nagyon gyenge hangon.
- Nem veszíthetlek el téged is. - a számat óvatosan az övére helyeztem, majd megcsókoltam - Az nem lehet! - húzódtam kicsit hátrébb, a homlokomat pedig az övének döntöttem, így a könnyeim a tökéletes arcára hullottak.
- Tom... Ugye nem?!?! - térdelt le mellénk Am, majd halkan sírni kezdett.

- Lányok... Figyeljetek! - simított végig az arcomon, majd hátrébb húzódott - Vigyázzatok egymásra! Legyetek nagyon éberek és ha tudtok edzetek, próbáljatok a legjobb tudásotok szerint harcolni! Titeket kiképeztek harcosnak. - vett egy mély levegőt -  Meg tudjátok csinálni! - mosolyodott el szelíden.
- De nélküled nem fog menni. - sírásom már-már átment zokogásba.
- De! - közelebb hajolt hozzám és egy nagyon gyengéd csókot hagyott az ajkaimon - Szeretlek, és azt szeretném, ha te tennéd meg! - dünnyögte a számba.
- Nem! Nem csinálom meg még egyszer! - karoltam át a nyakát.
- Kérlek! - helyezte a kezét a derekamra, mire megint átkaroltam a nyakát és közelebb hajoltam hozzá.

Nem tudtam mit tenni. A vállának nyomtam a fejemet és sírtam, sírtam és csak sírtam. Nagyon sokat jelent számomra, most pedig... Miért van az, hogy nekem kell megölnöm azokat, akiket mindennél jobban szeretek? Miért ilyen velem az élet? Direkt ki akar velem babrálni? Utál engem? Mit vétettem én ellene?
Vettem egy mély levegőt, majd elhúzódtam Tom-tól, aki az ölembe esett.

- Megteszem.. - suttogtam pár perc után.
- Jade, ha nem akarod..
- Am.. Nekem kell!! Nézz rá.. Itt fekszik a karjaimban, már szinte eszméletlenül. - öleltem magamhoz még közelebb - Lassan elvérzik... Szeretem és megteszem.

Csigatempóban elővadásztam a pisztolyomat és remegőkézzel Tom fejéhez toltam. Összeszorítottam a fogaimat és próbáltam legyűrni magamban minden félelmet. Tudom, hogy el fogom veszteni azt az embert, akit mindennél jobban szeretek, de meg kell tennem. Neki is így lesz jobb. Békére lelhet.

- Szeretlek Jade. Mindig is szerettelek és örökké szeretni foglak. - lihegte ki a szavakat nagyon lassan - De szüntessétek meg ezt az apokalipszist és élj boldogan valakivel, akivel megtalálod a boldogságodat. Aki maga a boldogságod lesz. - mosolyodott el, majd feltolta a fejét és szinte úgy csókolt meg, hogy nem is éreztem - Ez az én utolsó kívánságom! - egy apró könnycsepp száguldott le az arcán.

- Kérlek Tom.. - a homlokomat az övének támasztottam és már nem bírtam tovább, a könnyeim ismét eláztatták az arcomat - Ne hagyj itt minket!!
- Ez már rég megtörtént. - mondta és érezte, ahogy megremeg a teste.

A zombik alattunk tomboltak. A lecsöpögő vér megőrjítette őket. Szívem szerinte egyenként téptem volna ki az agyukat. Egyre elszántabb leszek. Ezt meg kell tennem! Apáért, Tom-ért és még azokért, akik miattuk haltak meg.

- Jade. - szólalt meg Tom elfúló hangon. - Sze-ret-lek! - szótagolta, majd a kezemért nyúlt és a feje felé irányította.
- Én is szeretlek Tom! - a fejemet szorosan az övének tartottam és próbáltam visszatartani a sírást.

Még egy kis ideig csillogó tekintetével figyelt engem, aztán a teste remegni kezdett. Éreztem, ahogy kiszáll belőle az élet.
Zokogni kezdtem. Annyira fájt. Meghalt! A férfi, akit már olyan régóta szeretek, meghalt. Nem így kellett volna történnie. Egyáltalán nem!

- Jade. - simította hátamra a kezét a síró nővérem - Meg tudod tenni?
- Csak fordulj el. - bólogattam, majd megtöröltem a szemeimet.

Amanda engedelmeskedett én pedig összeszedtem minden erőmet. Vettem egy mély levegőt és Tom fejéhez tartottam a fegyvert.
Nem voltam még kész erre.
Lehajoltam hozzá és a hideg ajkaira nyomtam egy csókot. Tudtam, hogy nem fog rá reagálni, de nagyon reménykedtem benne. Szívem szerint kiáltottam volna. A bennem tátongó űr és magány elviselhetetlen. Legközelebb a saját fejembe fogok golyót repíteni.
Lassan felemeltem a fejemet, majd utoljára az ajkaiba dünnyögtem.

- Örökké!

Eltávolodtam, aztán becsuktam a szemeimet. Az ujjaimat gyengén a ravaszra tettem. Vártam. Talán arra, hogy felugorjon, hogy átöleljen és a földön fekve kínozzon, utána pedig szeretgessen és, hogy azt mondja, ez az egész csak egy rémes vicc volt.
Az emlékeke elárasztották az agyamat.
Olyan jó volt még akkor. Otthon voltunk. Tom a konyhából jött ki a kezében két pohárral. Amikor odaért hozzám leült a kanapéra, megcsókolt, majd odaadta az innivalót és megkérdezte, hogy a csók vagy a narancslé a jobb. Én pedig válaszul csak megcsókoltam.

A nosztalgiázásomból egy dörrenés szakított ki. Sírva esett ki a fegyver a kezemből. Átöleltem az élettelen testét. A fejét kezdtem el simogatni, mire a forró vére rátapadt a kezemre, ez pedig még erősebb zokogást váltott ki belőlem.

- Jade! Shh.. - nyugtatott a nővérem.
- Meghalt! - kezdtem el ringatózni Tom testével.
- Tudom! - suttogta a fülembe remegő hangon - Sajnálom, de mennünk kell! - húzódott el tőlem -  Ha tovább maradunk, akkor emberek milliói halhatnak még meg. - kezeivel a könyököm alá nyúlt és felfelé kezdett emelni.
- Szép jövő állt volna még előtte. - álltam fel végül és az ajkaimba haraptam, ahogy a falfehér testét figyeltem.
- El kell jutunk a kapitányságra. Kellenek a fegyverek. - fordított magával szembe Am, én pedig a nyakába borultam.
- Képtelen vagyok bármire is.. - áztattam el a vállát a könnyeimmel.


Ott álltunk. Alattunk a zombik dörömböltek. Tom tőlünk pár centire hevert holtan. Mi pedig egymás karjaiba borulva sírtunk. Annyira nehéz. Én nem akarom őt elengedni.

Egyetlen egy tárgyi emlékem maradt tőle, egy nyaklánc. Mégpedig az a nyaklánc, amit 17. születésnapomra adott nekem. Én azóta is hordom és vélhetően sosem fogom levenni. Főleg ezek után. A nyaklánc egyik felét én hordom, a másikat pedig ő hordta. Nálam az "I ♥", míg nála a "YOU" volt. Ez az aprócska tárgy megannyi emléket őriz. Fájdalmasat, jót, örömet, bánatot, de nem érdekel! Ha nem viselném, akkor mi emlékeztetne rá? Ebben a borzalmas világban a zombikon kívül nem valami sok minden. Én pedig nem akarom őt elfelejteni. Soha!
- Most már tényleg mennünk kell! - tolt el magától percekkel később Am.
- Akkor irány a kapitányság. - töröltem meg a szemeimet - De merre menjünk?
- Most egyenlőre a legjobb ötletem, ha felmásznánk a ház tetejére és aztán meg ... Valamit kitalálunk. - húzta meg a vállát.
- Hát akkor menjünk. - mosolyodtam el.

Amikor szedtem össze a holmijaimat egy utolsó pillantást vetettem Tomra. A könnyek megint csípni kezdték a szemeimet. Odasétáltam hozzá. A pólójából elővadásztam a nyakláncot, majd óvatosan leszedtem róla. Egy búcsúcsókot nyomtam a jéghideg ajkaira, aztán felálltam. A nyakláncot a nyakamba akasztottam és összeillesztettem őket.
Felvettem a holmijaimat, aztán arrébb mentem a pisztolyomért.
Felsóhajtottam és ránéztem Am-ra, aki már mászott felfelé. Elmosolyodtam, majd követni kezdtem őt.