4. Rész - Meghalt!

Sziasztook!! :D:D Megint én lennék az.. :D:D Hát.. :D Mit is mondjak?!! :D Köszönjük szépen a kommentárt!! :D:D És sajnálom, hogy olyan régóta nincs rész... Sajnálom! :D:D Most viszont itt van!! :D:D ööö.. :D:D Igen.. :D:D Eljött ez a rész is.. :D:D Valaki megint meghalt.. :D:D De hát hogy máshogy indulna be a történet, ha Jade-nek lenne barátja?!? :D:D A következő részt megint az én drága barátnőm NicoleRed fogja hozni..! :D:D Kicsit hosszúra sikeredett, ezért ezer bocsánat.. XD :D::D De hát Jó olvasást!! :D:D 

RebekaS7 ♥ xox

* Jade *

- Ne! - tettem a kezemet Toméra - Nem csaphatunk zajt.. Ki tudja hányan vannak még itt.. Inkább menjünk tovább.
- De..
- Nem! Mennünk kell!

Megadóan bólintott, majd visszasüllyesztette a pisztolyt a helyére.
Amint igyekeztünk előre Am-ot próbáltam mindig szemmel tartani, hogy nehogy bepánikoljon, vagy akármi. A zombi nem követett minket szerencsére és többel sem találkoztunk.
Úgy félórája sétálhattunk csendben, amikor megszólalt Am.

- Mégis hogyan fogunk eljutni New York-ba? - fordult hátra hozzánk.
- Taxival.. - kuncogott fel Tom.
- Ha-ha! - ütöttem meg a hasát - Valamit majd kitalálunk. - mosolyogtam szelíden a nővéremre.

Meghúzta a vállát és megint előrefordult,de megtorpant. Érdeklődve figyeltem őt és odasiettem mellé.
Egy hatalmasat nyeltem, amikor megláttam a felén közeledő tömeget. Utálom őket.
Megfogtam Am kezét és hátrafelé kezdtem húzni.

- De arrafelé van a kapitányság... - nyöszörögte.
- Találunk oda másik utat is!! - néztem rá, majd szaladni kezdtem - Tom!! Gyere!!

A fiú nem téblábolt sokat. Megindult utánunk. Szaladtunk valahová. Néha hátranéztem és elképedtem a zombik tempóján. Próbáltam minél gyorsabban szedni a lábaimat és húzni Amandát.
A szememmel kerestem a lehetőségeket, de mindegyiket elvetettem.
Elszaladtunk egy sikátor mellett, ami felkeltette az érdeklődésemet, mert az épület oldalán egy felfelé vezető lépcső volt. Megálltam egy pillanatra, aztán arra indultam.

- Jade!! - szólt rám a barátom lihegve.
- Csak gyertek!! - fordultam feléjük, majd a nem messze lévő zombikra néztem.

Eléggé gyors tempóban jöttek, így jobbnak láttam, ha futni kezdek.
Megálltunk a sikátor előtt és azon kezdünk el agyalni, hogy miért van itt kerítés. Nézni kezdtem, hogy máshogy be lehet-e rajta jutni, amikor kinyitódott. Am mosolygott rám, majd besietett. Utána következem én és a sort Tom zárta. Épp időben. Ha egy pár másodperccel később jövünk be, akkor talán a járkálók gyomrában végezzük.
A lépcsőhöz siettünk. Elég magason volt a kezdete, mi pedig nem értük el.
Lenéztem a nővéremre, majd elmosolyodtam.

- Melyikünk a magasabb? - kérdeztem tőle.
- Mi? - ráncolta össze a homlokát - Ne hülyéskedj most! Kérlek. Ha nem látnád.. - mutogatott ujjaival a zombikra - Veszélyben vagyunk.
- Jó! - forgattam meg a szemeimet - Tom! Fel tudsz emelni addig, amíg el nem érem azt a valamit? - néztem felfelé.
- Persze.

Megéreztem, ahogy az erős karjai a csípőmet fogják közre. Pillanatok alatt fellendített a magasba én pedig azonnal nyúltam, hogy elérjem a vasat. Pár centi választott el a győzelmemtől, amikor a dühöngő zombik megzavartak, akik már majdnem beszakították a kerítést.

- Még egy kicsit feljebb. - szóltam le.

Tom lökött egyet én pedig bele bírtam kapaszkodni a vasból készült szerkezetbe. Összeszedtem minden erőmet és húzni kezdte magamat. Szerencsémre lentről is kaptam egy kis segítséget, így gyorsan felértem.
Néztem, hogy hol is van a létra, amit le tudnék engedni. Kétségbeesetten kapkodtam a fejemet, amikor megláttam. Egy pillanatra megkönnyebbültem, aztán átléptem a lyukon és a létrába kapaszkodtam.

- Szedjétek össze a holmijaitokat! - mondtam a többieknek, majd kioldottam a zárat, a létra meg süllyedni kezdett.

Pillanatok alatt leért. Ők belekapaszkodtak elől Am, hátul pedig Tom jött. A tesómnak segítettem feljönni. Ekkor hallottam, meg, hogy a zombik bedöntötték a kaput. Tomra pillantottam, aki megrémült, és gyorsabban kezdett mászni. Megfogtam a kezét és húzni kezdtem, de ugyanakkor a zombik is elkapták a lábát és rángatták le.

- Amanda!! Segíts!! - kiáltottam rá.

Ő is megragadta a karját, így már ketten húztuk. Egyre erősebben és minden erőmből próbáltam húzni.
Tom felkiáltott, mire a könnyek szúrni kezdték a szemem. Nem.. Az nem lehet. Pislogtam egyet és ránéztem. Szenvedett. Nem érdekel! Őt nem veszthetem el!

- Rúgd le őket! - kiáltottam sírva.

Tom bólintott és jobban kezdett kapálózni.
Végre sikerült kiszabadulnia. Felhúztuk magunkhoz.Szorosan magamhoz öleltem, majd arrébb másztunk. Am a létrát húzta fel, míg én Tom-ot tartottam a karjaimban.

- Mindig is itt akartam meghalni.. - suttogta, miközben a hajammal játszott, amit mindig is nagyon szeretett - A karjaidban!
- Nem akarom... - dünnyögtem a vállába.
- Jade... Nézz a lábamra.. - utasított, mire odatekintettem - Összeharapdáltak. Járóképtelen vagyok és nem mellesleg még meg is fertőztek. - mondta nagyon gyenge hangon.
- Nem veszíthetlek el téged is. - a számat óvatosan az övére helyeztem, majd megcsókoltam - Az nem lehet! - húzódtam kicsit hátrébb, a homlokomat pedig az övének döntöttem, így a könnyeim a tökéletes arcára hullottak.
- Tom... Ugye nem?!?! - térdelt le mellénk Am, majd halkan sírni kezdett.

- Lányok... Figyeljetek! - simított végig az arcomon, majd hátrébb húzódott - Vigyázzatok egymásra! Legyetek nagyon éberek és ha tudtok edzetek, próbáljatok a legjobb tudásotok szerint harcolni! Titeket kiképeztek harcosnak. - vett egy mély levegőt -  Meg tudjátok csinálni! - mosolyodott el szelíden.
- De nélküled nem fog menni. - sírásom már-már átment zokogásba.
- De! - közelebb hajolt hozzám és egy nagyon gyengéd csókot hagyott az ajkaimon - Szeretlek, és azt szeretném, ha te tennéd meg! - dünnyögte a számba.
- Nem! Nem csinálom meg még egyszer! - karoltam át a nyakát.
- Kérlek! - helyezte a kezét a derekamra, mire megint átkaroltam a nyakát és közelebb hajoltam hozzá.

Nem tudtam mit tenni. A vállának nyomtam a fejemet és sírtam, sírtam és csak sírtam. Nagyon sokat jelent számomra, most pedig... Miért van az, hogy nekem kell megölnöm azokat, akiket mindennél jobban szeretek? Miért ilyen velem az élet? Direkt ki akar velem babrálni? Utál engem? Mit vétettem én ellene?
Vettem egy mély levegőt, majd elhúzódtam Tom-tól, aki az ölembe esett.

- Megteszem.. - suttogtam pár perc után.
- Jade, ha nem akarod..
- Am.. Nekem kell!! Nézz rá.. Itt fekszik a karjaimban, már szinte eszméletlenül. - öleltem magamhoz még közelebb - Lassan elvérzik... Szeretem és megteszem.

Csigatempóban elővadásztam a pisztolyomat és remegőkézzel Tom fejéhez toltam. Összeszorítottam a fogaimat és próbáltam legyűrni magamban minden félelmet. Tudom, hogy el fogom veszteni azt az embert, akit mindennél jobban szeretek, de meg kell tennem. Neki is így lesz jobb. Békére lelhet.

- Szeretlek Jade. Mindig is szerettelek és örökké szeretni foglak. - lihegte ki a szavakat nagyon lassan - De szüntessétek meg ezt az apokalipszist és élj boldogan valakivel, akivel megtalálod a boldogságodat. Aki maga a boldogságod lesz. - mosolyodott el, majd feltolta a fejét és szinte úgy csókolt meg, hogy nem is éreztem - Ez az én utolsó kívánságom! - egy apró könnycsepp száguldott le az arcán.

- Kérlek Tom.. - a homlokomat az övének támasztottam és már nem bírtam tovább, a könnyeim ismét eláztatták az arcomat - Ne hagyj itt minket!!
- Ez már rég megtörtént. - mondta és érezte, ahogy megremeg a teste.

A zombik alattunk tomboltak. A lecsöpögő vér megőrjítette őket. Szívem szerinte egyenként téptem volna ki az agyukat. Egyre elszántabb leszek. Ezt meg kell tennem! Apáért, Tom-ért és még azokért, akik miattuk haltak meg.

- Jade. - szólalt meg Tom elfúló hangon. - Sze-ret-lek! - szótagolta, majd a kezemért nyúlt és a feje felé irányította.
- Én is szeretlek Tom! - a fejemet szorosan az övének tartottam és próbáltam visszatartani a sírást.

Még egy kis ideig csillogó tekintetével figyelt engem, aztán a teste remegni kezdett. Éreztem, ahogy kiszáll belőle az élet.
Zokogni kezdtem. Annyira fájt. Meghalt! A férfi, akit már olyan régóta szeretek, meghalt. Nem így kellett volna történnie. Egyáltalán nem!

- Jade. - simította hátamra a kezét a síró nővérem - Meg tudod tenni?
- Csak fordulj el. - bólogattam, majd megtöröltem a szemeimet.

Amanda engedelmeskedett én pedig összeszedtem minden erőmet. Vettem egy mély levegőt és Tom fejéhez tartottam a fegyvert.
Nem voltam még kész erre.
Lehajoltam hozzá és a hideg ajkaira nyomtam egy csókot. Tudtam, hogy nem fog rá reagálni, de nagyon reménykedtem benne. Szívem szerint kiáltottam volna. A bennem tátongó űr és magány elviselhetetlen. Legközelebb a saját fejembe fogok golyót repíteni.
Lassan felemeltem a fejemet, majd utoljára az ajkaiba dünnyögtem.

- Örökké!

Eltávolodtam, aztán becsuktam a szemeimet. Az ujjaimat gyengén a ravaszra tettem. Vártam. Talán arra, hogy felugorjon, hogy átöleljen és a földön fekve kínozzon, utána pedig szeretgessen és, hogy azt mondja, ez az egész csak egy rémes vicc volt.
Az emlékeke elárasztották az agyamat.
Olyan jó volt még akkor. Otthon voltunk. Tom a konyhából jött ki a kezében két pohárral. Amikor odaért hozzám leült a kanapéra, megcsókolt, majd odaadta az innivalót és megkérdezte, hogy a csók vagy a narancslé a jobb. Én pedig válaszul csak megcsókoltam.

A nosztalgiázásomból egy dörrenés szakított ki. Sírva esett ki a fegyver a kezemből. Átöleltem az élettelen testét. A fejét kezdtem el simogatni, mire a forró vére rátapadt a kezemre, ez pedig még erősebb zokogást váltott ki belőlem.

- Jade! Shh.. - nyugtatott a nővérem.
- Meghalt! - kezdtem el ringatózni Tom testével.
- Tudom! - suttogta a fülembe remegő hangon - Sajnálom, de mennünk kell! - húzódott el tőlem -  Ha tovább maradunk, akkor emberek milliói halhatnak még meg. - kezeivel a könyököm alá nyúlt és felfelé kezdett emelni.
- Szép jövő állt volna még előtte. - álltam fel végül és az ajkaimba haraptam, ahogy a falfehér testét figyeltem.
- El kell jutunk a kapitányságra. Kellenek a fegyverek. - fordított magával szembe Am, én pedig a nyakába borultam.
- Képtelen vagyok bármire is.. - áztattam el a vállát a könnyeimmel.


Ott álltunk. Alattunk a zombik dörömböltek. Tom tőlünk pár centire hevert holtan. Mi pedig egymás karjaiba borulva sírtunk. Annyira nehéz. Én nem akarom őt elengedni.

Egyetlen egy tárgyi emlékem maradt tőle, egy nyaklánc. Mégpedig az a nyaklánc, amit 17. születésnapomra adott nekem. Én azóta is hordom és vélhetően sosem fogom levenni. Főleg ezek után. A nyaklánc egyik felét én hordom, a másikat pedig ő hordta. Nálam az "I ♥", míg nála a "YOU" volt. Ez az aprócska tárgy megannyi emléket őriz. Fájdalmasat, jót, örömet, bánatot, de nem érdekel! Ha nem viselném, akkor mi emlékeztetne rá? Ebben a borzalmas világban a zombikon kívül nem valami sok minden. Én pedig nem akarom őt elfelejteni. Soha!
- Most már tényleg mennünk kell! - tolt el magától percekkel később Am.
- Akkor irány a kapitányság. - töröltem meg a szemeimet - De merre menjünk?
- Most egyenlőre a legjobb ötletem, ha felmásznánk a ház tetejére és aztán meg ... Valamit kitalálunk. - húzta meg a vállát.
- Hát akkor menjünk. - mosolyodtam el.

Amikor szedtem össze a holmijaimat egy utolsó pillantást vetettem Tomra. A könnyek megint csípni kezdték a szemeimet. Odasétáltam hozzá. A pólójából elővadásztam a nyakláncot, majd óvatosan leszedtem róla. Egy búcsúcsókot nyomtam a jéghideg ajkaira, aztán felálltam. A nyakláncot a nyakamba akasztottam és összeillesztettem őket.
Felvettem a holmijaimat, aztán arrébb mentem a pisztolyomért.
Felsóhajtottam és ránéztem Am-ra, aki már mászott felfelé. Elmosolyodtam, majd követni kezdtem őt.