6. Rész - SOHA!

Na szóval akkor sziasztok!! :D:D Már megint én pofáznék.. XD :D:D A rész gyorsaságát köszönjétek annak, hogy (1.) Ma van a mi kis Liam PER-FECT Payne-ünk 20. szülinapja *-* Isten éltesse sokáig *-* <3 (2.) Hogy Nicole az előző részt annyira jóra írta meg, hogy teljesen megőrültem tőle.. :D:D Szóval addig írd, amíg van ( 2 gramm... érezd az ütemet... ) Jóóóó.. xD Befogtam.. XDD :D:D 

Úgy a szívemhez nőtt ez a rész :'333 Olyan megható Jarry jelenet van benne :')) xDD :D:D Nekem CSAK az tetszik.. :D:D És ma olyan hülye napom van.. :D:D Valószínűleg az agyamra ment a takarítás.. xDD :D:D De nem is beszélek többet.. :D:D A következő részért Nicole-t zaklassátok!! :D:D Csók és jó olvasást!! :D:D <3

RebekaS7 ♥ xox

* Jade *

- Mikor ettetek utoljára? Nem vagytok éhesek? - állt elénk a rövid hajú srác, akinek már nem emlékszem a nevére.
- Még reggel és de! Én az vagyok. - mondta Am, mire abbahagytam a késsel való játékot és letettem a földre.
- Basszus! Nehogy éhen haljatok. Mindjárt hozok is valamit. - hallottam pár elhalkuló léptet, azután pedig éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet.
- Jól vagy? - nézett rám a hatalmas zöld szemeivel.

Meghúztam a vállamat és halványan elmosolyodtam. Végül is teljesen mindegy, hogy mit mondok neki. Ha azt mondom, hogy nincs semmi baj, akkor tudni fogja, hogy hazudok. Ha pedig azt, hogy nem, semmi sincs rendben, akkor meg semmit sem tud tenni az ügy érdekében. Így jobb, ha nem is mondok semmit. Pár nap és talán túlteszem magam ezeken és elfogadom a tényt, hogy Ők már nincsenek itt. Árvák vagyunk egy kegyetlen világban.

- Tessék lányok! - hallottam meg megint a srác hangját, aki az imént ment el.
- Köszi. - mosolygott rá Am és elvette tőle a szendvicseket(?) meg azt a 2 üveget is - Tessék Jade! - nyújtott át nekem egyet, de én csak megráztam a fejemet.
- Nem vagyok éhes! - húztam el a számat.
- De.. De.. Enned kell!! - nyomta hozzám még közelebb.
- Nem! - kacsintottam rá, majd a kezére fektettem az enyémet és eltoltam magamtól - Inkább gyakorolok egyet! - álltam fel vigyorogva.

Megfordultam és a falnak döntött íjamat megragadtam és még fogtam hozzá pár nyilat, azután pedig a földön heverő késemet, amit rögtön a zsebembe is dobtam. Visszafordultam Am-hoz, aki nagyon csúnyán nézett rám. Megforgattam a szemeimet, leguggoltam hozzá és megsimogattam a vállát. Felálltam, majd egyből az emelet felé indultam.

A helyiség ahol voltunk, pont annyira volt kivilágítva, hogy elérjünk A pontból a B-be.
Nagy nehezen, de eljutottam a lépcsőhöz, amikor eszembe jutott, hogy van egy kis zseblámpa a zsebemben. A homlokomra csaptam és kínomban nevetni kezdtem magamon.
Elővettem a zseblámpát és világítani kezdtem vele. Felértem és a hatalmas sötétséggel találkoztam. A gyomrom egy percre összerándult, azután bevilágítottam a területet és elindultam valamerre.

Az arcomat megcsapta a friss és kellemesen hideg fuvallat. Még a hideg is kirázott, amikor a bőrömhöz ért. Kinyitottam a szemeimet és jobban szemügyre vettem az utcát. A lámpák itt-ott égtek, így volt egy-két zombi, akik erre mászkáltak. Én egy hatalmas erkélyen álltam. Gondolom a kapitány szobájából nyílik ez az ajtó, ami ide vezetett. Meghúztam a vállam, hisz ugyan mindegy, úgy sem maradunk itt sokáig Amandával.

Mélyen beszívtam a levegőt, utána pedig leültem. A lábaimat kidugtam a rácsok közt, az íjamat és a nyilakat magam mellé raktam. Kezeimmel megragadtam a vasrudakat, a fejemet pedig nekidöntöttem a hideg fémnek.
Az emlékek megrohamozták az agyamat és nem hagytak egész éjjel nyugodni. Végig sírtam és gyászoltam az éjszakát. Én nem tudom őket elengedni. Nem is akarom! De itt van Amanda. A nővérem. Az egyetlenem, amim maradt. Őt meg kell védenem, segítenem tűzön-vízen.

- Itt vagytok? - nyöszörögtem a levegőbe - Annyira hiányoztok! - megcsuklott a hangom és nem tudtam percekig megszólalni - Helyes amit teszek? - fejemet egyre jobban toltam neki a vasnak - Vagy csak egyszerűen tovább kéne lépnem, mint ahogy eddig is? - megtöröltem a szemeimet, azután felemeltem a fejemet és a hajnali szürkés égboltot kezdtem el kémlelni - Régen itt voltatok nekem ti és általatok lettem én is erősebb. - csendben maradtam és hallgattam, hátha kapok valami választ, de semmi - Úgy könnyebb volt. De már nem vagytok itt! Tudom! - hallgattam el egy perc erejéig -  Nemsokára kiheverem, továbblépek és mindenemmel azon leszek, hogy másoknak ne kelljen szenvedniük a zombik miatt. - egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra - Ígérem, nemsokára találkozunk! Szeretlek titeket! - suttogtam a levegőbe, majd lehunyt szemekkel hanyatt dőltem.

Talán 1 órával később a Nap elkezdte melegíteni a hideg bőrömet. Kinyitottam a szemeimet és felültem. Először az égre tekintettem. Volt rajta néhány csúnya felhő, de nem volt annyira vészes.
Beletúrtam a hajamba, ami rögtön vissza is esett a vállamra. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy Tom mennyire szeretett a szőke fürtjeimmel játszani.
Megráztam a fejemet és felálltam. Kicsit megimbolyogtam. A látásom elfeketedett, így nem láttam semmit sem. A fülem zúgni kezdett. Az agyam sípolt, nekem pedig annyi erőm se volt, hogy azon gondolkodjak, mit is csináljak.
Kinyújtottam a kezem, ami beleütközött a korlátba. Erősen megmarkoltam és vártam, míg el nem múlik ez az érzés.

- Imádom amikor leesik a vérnyomásom! - csavartam meg a fejemet.

Körbetekintettem az utcán. Szinte semmit sem láttam. Úgy látszik nem tett jót, hogy alig aludtam valamit este.
Viszont elég sok zombi mászkál errefelé.

- Tökéletes! - vigyorodtam el.

Összecsaptam a kezeimet és az íjam felé fordultam. Szerencsére még mindig ugyan ott volt, mint tegnap. Lehúztam a jobb kezemről az egyik hajgumimat és összefogtam a szőke tincseimet.
Felvettem a kis fegyveremet, meg hozzá egy nyilat is és már kezdődhetett is a móka. A járkálók felé fordultam. Elég sokan mászkáltak. Hogyan fogunk mi innen kijutni?
Megráztam a fejemet és próbáltam kiszemelni egyet. Felemeltem az íjat, hogy kicsit szokjam azt. Nem mondhatni túl könnyűnek. Nehezebb, mint egy pisztoly, de sokkal könnyebb, egy komolyabb fegyvernél. Sőt.. Alig ad ki hangot. Egyszerűen csak tökéletes és én imádom!
Régen íjaztunk Tommal és apuval, de mára szerintem már elfelejtettem. Kis gyakorlás és talán újra belejövök.

Megtaláltam. Egy halott nőt szemeltem ki. Felemeltem, elhelyeztem egy nyilat és rácéloztam. Vettem egy mély levegőt és még mielőtt lőttem volna, két kéz simult a derekamra. Hirtelenjében még levegőt is elfelejtettem venni. A szívem leállt egy pillanatra, majd olyan gyorsan kezdett el verni, mint még talán soha. A fejét közelebb tolta hozzám. A lehelete a fülemnek csapódott. A hideg kirázott. Egy boldog mosoly jelent meg az arcomon, de még mielőtt megfordultam volna, hogy a karjaiba ugorjak, meghallottam a hangját. A szívem ott hasadt ketté. Az arcom eltorzult és próbáltam lenyugtatni magam.

- Megtanítsalak lőni? - dörmögte, miközben az orra nekiütközött a fülemnek.
- Boldogulok egyedül is! - mordultam rá, aztán valahogy ellöktem magamtól.
- Kétlem!
- Figyelj és tanulj! - forgattam meg a szemeimet.

Újra a célpontomra koncentráltam. A húrt még jobban megfeszítettem. Próbáltam kiszámítani, hogy hova mehet. Nem volt túl aktív, így mondhatni, hogy könnyű dolgom volt. Elengedtem a nyilat, majd vártam egy keveset. Másodpercek múlva a nyíl pontosan a zombi fejébe vésődött. Letettem az íjat, elmosolyodtam, majd a göndörke felé fordultam.

- Nem rossz! Tízből olyan - billegettem a kézfejét - hetes.
- Hát te nem vagy normális! - forgattam meg ismét a szemeimet, azután próbáltam elmenni mellette, de megfogta a kezemet, így feltartva engem.
- Ugyan már! Jó volt, de miért vagy ilyen? - mosolygott rám.
- Talán mert majdnem megöltél minket? - emeltem fel a szemöldökeimet.
- Te is így tettél volta! - összehúzta a szemöldökeit és úgy nézett engem.
- Ne vedd olyan biztosra. - jutalmaztam meg egy grimasszal.
- Aha! - szűkítette össze a szemeit, másodpercekkel később a vonásai ellágyultak a tekintetét pedig lejjebb vezette - Csinos nyaklánc! - elmosolyodott, azután pedig csak azt vettem észre, hogy a kezében forgatja azt.

Az agyam lángokba borult. Nem tudtam ellenállni. Az összes felgyülemlett méreg és düh egyszerre szabadult ki a testemből. Ő lett az áldozat. Nem tudtam már megállítani magam. A jobb kezem életre kelt. Olyan sebességgel indult el, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Átszelte a kettőnk közt lévő távolságot és a zöldszemű srác arcán kötött ki a tenyerem. Egy hatalmas csattanás kíséretében állt meg. A nyaka megbicsaklott, a testtartása meggörnyedt, az arca pedig elfordult. A tenyerem bizseregni kezdett. Láttam, ahogy az arcához kap. De ez még nem volt elég. Mérhetetlen düht éreztem. Az agyam elpattan én pedig kiabálni kezdtem.

- Soha többet ne érj a nyakláncomhoz! - kiáltottam el magam, de ő csak az arcát fogva nézett el a másik irányba - SOHA! - ordítottam torkaszakadtából.

A testem megremegett. Éreztem, hogy milliméterek választanak el attól, hogy lelökjem az erkélyről és megetessem a zombikkal. Ökölbe szorítottam a kezeimet és lefeszítettem a testem mellé a karjaimat. Mély levegőket vettem és figyeltem őt.
Lassan felegyenesedett, majd rám emelte a sötét tekintetét, amit álltam. Épp szólásra nyitott a száját, amikor meghallottam a nővérem hangját.

- Jade! - simította a kezét a jobb vállamra, mire odanéztem - Mi történt? - ráncolta össze a homlokát.

Egy percre elgondolkodtam, hogy mi is törtét. Mindent lepörgettem az agyamban, majd a nyakláncomra helyeztem a tenyeremet. Az ajkaim megremegtek, így ráharaptam az alsóra. Halványan elmosolyodtam, azután pedig egy picit húztam a vállamon és Am nyakába borultam.

- Annyira hiányoznak. - nyöszörögtem, miközben arra figyeltem, hogy nehogy sírjak, de ez nem jött össze, és legurult az első könnycsepp, aztán a következő, így persze a többi sem maradhatott el.
- Tudom! - simított végig a hajamon, újra és újra - Nekem is rettenetesen hiányoznak. - most már szorosan ölelte a vállaimat.
- Sajnálom. - húzódtam el tőle, majd elindultam hátrafelé.

Elhaladtam a rövid hajú srác mellett, aki elképedve nézte az eseményeket. Én csak lenéztem a földre. A zsebembe nyúltam, keresni kezdtem a kést, amit még este tettem oda.
Végre megtaláltam. Kirántottam, azután a hajamhoz vezettem. Megálltam a folyosón és a falnak dőltem. Kiengedtem a hajamat, utána megragadtam egy tincset és levágtam. Ezt követte a következő és az azutáni. Mindeközben sírtam, zokogtam. Minden homályos volt. Semmit sem láttam. Csak éreztem és egyes egyedül csakis fájdalmat! Elképzelhetetlen fájdalmat. Egy lyuk van a mellkasomban, amit már soha senki sem fog betölteni.